Through the Dark / A sötétségen keresztül
(18+?)Na UngJae [Imfact]
Figyelmeztetés: Nyugalmat megzavaró történések, szereplő(k) halála.
Megjegyzés: Kis angol tudást igényel.
Azt mondtad meglepetés helyre viszel. Azt mondtad, muszáj. Pedig én nem akartam menni.
Mindig olyan helyekre vittél, ahova nem akartam menni, főleg, ha azt mondtad meglepetés. Mindig elvittél egy számomra szörnyű, de neked élvezhető helyre.
Azt mondtad vigyázni fogsz rám. Azt mondtad; "I will take care of you, no matter what". Angolul szoktad megtenni az ígéreteidet. Mindig bíztam benne, hogy így tényleg betartod. De soha nem tartottad be. Mégis minden egyes új ígéretednél úgy voltam vele, új ígéret, új remény.
Reménykedni pedig mindig is szabadott és mostantól is lesz rá lehetőség. Mindig.
Beültettél az autóba. Nem voltam felöltözve. Egy kisnadrágban és az egyik kedvenc -az én ruhatáramból való- pólódban flangáltam otthon. Azt mondtad nem szükséges átöltöznöm.
Kételkedéseim megint előjöttek. Nem értettem, hova megyünk.
Sötét volt, az utcákat alig világították meg a magas utcai lámpák.
Féltem. Féltem, hova viszel. Féltem, hogy megint csalódni fogok benned.
Leparkoltad a kocsit egy nagy épület elé. Leállítottad és kiszálltál, aztán kinyitottad nekem a nagy terepjáró, koromfekete ajtaját. Halkan motyogva köszöntem meg neked. Becsaptad az ajtót és egy gombot megnyomtál a kocsi kulcsán, hogy az aztán két pittyenéssel jelezte neked; bezártad.
Kézen ragadtál és ujjainkat összekulcsoltad. Ezzel elűzted rosszkedvemet pillanatokra. Addig, amíg be nem léptünk az épületbe és meg nem csapott a felismerés.
Arcod ragyogott a várakozó sötét terében, mint éjjeli égen a hold. Mosolyod boldogságot árasztott. Szerettem a mosolyodat.
Fényt vittél a lehangolt és ijesztő légtérbe egy szempillantás alatt.
De az én félelmeimet nem sikerült elűznöd.
Gyáván néztem körbe és fogott kezedhez bújtam, azt öleltem szabad kezemmel.
Szemeimmel a falakat tanulmányoztam. Mindenhol horrorfilmek poszterei, és "főszereplő" szörnyeinek képei. Szemeim előtt lebegtek a részletek a filmekből, amiket megnézettél velem.
A pillanatok, amiktől sírva fakadtam a moziterem közepén. A pillanatok, mikor feláldoztad értem a filmet és kedvesen vezettél ki a teremből, hogy hazamehessünk és ott lenyugtathass egy móddal, amivel csak tudsz. Tudtál egy titkot, amit mindig bevetettél.
Bemutatkoztál a nagy, ugyanilyen lapokkal és jelmezekkel teli pult mögött álló lánynak. Azt mondta, menjünk a nyolcas ajtóhoz. De az nem itt volt a földszinten.
Remegő lábakkal mentem szorosan melletted a hosszú csigalépcsőn. A legtetejére felérve még a lentieknél is ijesztőbb filmek plakátait tapasztották ki. Nem tudtam, hogy direkt azért, hogy még jobban rá hozzák a frászt az olyanokra, mint én, vagy csak mert ez megadta az igazi hangulatot a horror-háznak. Valószínűleg mind a két lehetőség igaz volt.
Az arcod még mindig úgy ragyogott, mint a csillagok, kék kontaktlencsés szemeid a falakat pásztázták, hogy megtaláld a szobát, hova küldtek. Hirtelen indultál az emelet egy rémisztően sötét pontja felé, hogy ott aztán kezeinket felemelve, leolvastathasd a karszalagokat, miket kaptunk.
Nem tudtam, mi vár rám odabent. A sötétségen és beöltözött embereken kívül.
Ez a kettő, már akkor biztos volt, mikor behurcoltál magad mögött. Az ajtó magától bezáródott mögöttünk, elzárva előlem az egyetlen menekülési lehetőséget. Szívem egyik legegészségtelenebb tempóját vette fel, majd' kiugrott, mikor hangokat hallottam meg valahonnan a szobából és te elindultál annak irányába.
Próbáltalak visszatartani, mint összeszorított szemhéjaim, kibuggyanni készülő könnyeimet. De erősebb voltál nálam, mint a könnyek akaratomnál.
Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.
Tudtam, hogy sírva fogok innen kirohanni. De még tartottam magam. Azt akartam, hogy büszke légy rám, amiért kibírtam melletted, a legrosszabb rémálmomban.
A sötétben, a szörnyekkel körülöttem.
Nem volt a szobában senki, csak te és én.
De én láttam őket.
Felém jöttek a villogó szempárok, az éles, itt-ott megcsillanó karmok. A szörnyek.
Nem képzeltem őket. Ott voltak. Tudtam, hogy ott voltak, csak te nem akartad nekem elmondani.
Tudtam, hogy minden, amit látok, a ronda arcok, a dühtől villogó tekintetek, az óriási karmok és fogak, az idegölő sikolyok és a lények hangjai, minden igazi. Tudtam, hogy jól látom őket.
Sírásban törtem ki, összeestem annak ellenére, hogy kezedbe kapaszkodtam.
A lények rám támadtak. Éreztem, ahogy karmuk bőrömbe vájódik és elkezdik azt letépni rólam.
Ahogy vérem patakokban folyik ki belőlem. De te nem tettél ez ellen semmit. Én pedig csak hagytam magam. Sírtam. Visítottam. Kiabáltam. Érted szóltam. De te nem tettél semmit. Nem mentettél meg.
"Everything will be alright, Darling. Just wait a little more." Mondtad és ott hagytál. Bíztam benne, hisz' megint angolul szóltál hozzám. De elmentél.
Ott hagytál a szörnyek között. Hagytad, hogy széttépjenek és felfaljanak, beleimet és csontjaimat maguk után hagyva.
Megszűntem létezni.
Tudtam, hogy ez most tényleg igaz. Hogy többet nem láthatlak és a pokolban fogok égni. Tudtam. Teljesen biztos voltam benne.
De a villanyok felkapcsolódtak én pedig felkeltem fagyásomból. Még éltem. A szörnyek nem léteztek. Képzeltem őket.
És ezt elmondta a diliház igazgatója is. Az arcomba mondta, hogy nem vagyok normális. Te pedig nem ellenkeztél.
Nem.
Tettél.
Semmit.
Megint a szarban hagytál, hagytad, hogy elvigyenek és soha többé ne engedjenek a közeledbe.
Elhurcoltak. Bevágtak egy hófehér autóba, majd egy ugyanilyen, undorító épületbe.
Utáltam, hogy ott kellett élnem. Hogy gyogyósként kezeltek.
Utáltam, hogy minden reggel az undorítóan világító, szemeimet irritálóan fehér falak és bútorok látványára kelem, és este ezek gondolataimba égésével kellett feküdnöm.
Amióta bekerültem alig aludtam.
Hiányoztál.
De ezen érzelmen felül kerekedett utálatom.
Utáltalak, amiért nem zavart, hogy elvisznek a közeledből. Hogy többé nem kell nyugtatnod, saját hibád miatt. Hogy többé nem lehetsz velem.
Én pedig nem bántam már, hogy bezártak egy fehér szobába, hogy egész nap vizsgálhassanak.
Három hónapja nem láttam igazi napfényt. Nem láttam a külvilágot.
Hogy tehetnek ilyet az elméleti "orvosok" egy olyan emberrel, akinek gyógyításra van szüksége.
Így nem lehet gyógyítani.
Ez hülyeség.
Egyik nap pedig ez teljesen körbe vette agyamat.
Ebédet kaptam, villával, késsel és kanállal.
Nem érdekelt, hogy nem szabadna, de én lekapcsoltam a villanyokat. Hagytam, hogy a szörnyek előjöjjenek.
Körbe vettek. Megint láttam villámló szemeiket. Karmaikat, melyek mér közelítettek.
Az egyik lény a lábamba harapott. Harapott, amíg bőröm nagy része el nem tűnt rólam.
A lábamba böktem a villát. Nem is egyszer. Körbe böktem csupasz vádlimat.
Karok szántották végig lábaimat. Bőröm mindenütt felszakadt végtagjaimon, cafatokban lógott csontjaimról a bőr, hűs és zsír keverék.
A magamba bökött villát kezdem húzogatni lábamon. A kést is bevetettem.
A kanál hasztalan volt. Olyan volt, mint én. Semmirekellő, hasztalan.
De legfőképpen, tehetetlen.
Hasam felnyílt. Beleim körbevettek, ahogy vérem is. Lassan kezdtem elvérezni. Túl sok folyt ki belőlem.
Az ocsmány fehér padló és falak vörösek lettek. Vérem szépre festette őket. Még láttam, ahogy szemeimet akaratosan tartottam nyitva. Láttam, a sötéten keresztül is. Vérem szerte szét fröccsen durva mozdulataim miatt.
A szörnyek durva tépései, rántásai miatt. Mindenhol egy darabom hevert.
Meghaltam.
És ezt nem a szörnyek tették.
Ezt én tettem. Ezt mondták a felvételek. Ezt mondták az "orvosok" a diliházban. Ezt mondtad te is.
Azt hittem a sötét, csak engem bántott. Azt hittem ez normális, hiszen, amikor kicsi voltam, ugyanilyen rossz volt.
De aztán elmondták, hogy ez nem normális.
És tessék. Megöltem magam.
Megöltek a szörnyek.
A sötéten keresztül.
Minden a sötéten keresztül történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése