Someone like him (Átváltozások)
2Won - HyungWon x HoSeok(WonHo) [MonstaX]
Figyelmeztetés: Isteni képességek megjelenése.
Megjegyzés: Ezt a történetet Ovidius, Átváltozások című művének egy részlete (Pygmalion) inspirálta.
WonHo elborzadva élte életét, egyedül, pártalanul, hisz a többi férfinek hasztalan bűnei, miket feleségükkel tettek, nem számára valóak voltak. Bánja és siratja az árva nőket, kiknek sok-sok, rosszabbnál rosszabb dolgot kellett átélniük. A női szív ugyanis nem erre teremtődött állítja. Igaza is van.
De hiszen, ő nem is nővel akarná leélni életét, miért is fél ő, hogy rosszul bánna feleségével, ha lenne neki? Nem érthette ezt ő sem biztosan, mégis, inkább az agglegénység mellett döntött. Így legalább volt ideje elkészíteni idealizált párját. Úgy vélte, szobránál szebb, előkelőbb és méltóságteljesebb férfi, soha a világra nem fog születni. Teljesen rendben is volt e fiú azzal, hogy szobra az egyetlen társa, hiszen ezen világban, ki oly elvetemült, hogy egy férfi szeretetét a férfiak iránt elfogadja? Talán egy-egy utcasarkon csak összefuthatott ilyesfajta emberrel.
A szobor gyönyörű volt, precíz munka, vértizzadó hónapok teljesítménye. Ez azonban a szobrász élettét egy cseppel sem könnyítette meg. Saját művébe bolondult, mintha élő ember lenne, bánt vele kegyesen, és féltőn. A fiút tapogatta, mintha csak arra vágyna, egyszer, mikor hozzáér, ujjbegyei majd annak selymes bőrébe nyomódnak. Akarata bármily erős volt, lehetetlen vágy volt. Ő küzdött a fiúért, kedveskedett neki; szépséges virágot, mit úton-útfélen talált, mindet elé vitte, fényes, itt-ott a parton elszórt kagylók, mik a szobor talpazatát díszítették, ilyen-olyan, szebbnél szebb ékszerek, melyek a mezítelen megteremtett férfi testét öltöztették, néhanapján igazi ruhával együtt. Puha párnára hajtja megfáradt nyakát, akárha az érezhetne bármit is.
Eljött Vénusz ünnepe is, mely szent. Bűnös, bűntelen fejek hullottak gazdatestükről, tulkok szarvai arannyal körbevéve díszítették a falakat, füstölő kényének voltak, melyek kemencékhez, helykehez tartoztak, hol a húst sütni lehetett, bármerre nézett. S ő, áldozatul adva magát a rátapadó tekinteteknek, az oltárhoz sétált, félénken állt meg ott.
-Ha ti, égiek, mindent adhattok, mit földi jó célért kíván, hát kívánom férjemül...-nem merve kimondani "őt", hát inkább így szólt:-Olyant, ki, akár egy kevéskét is hasonló hozzá.
Vénusz azonban megértve (hiszen ünnepségén ott lelhette, aki akarta), hogy a férfi mire is vágyadozik ennyire, és, hogy kedvez az akaratának, kimutatta, háromszor meglobogtatott tüzével.
Seok elhagyta az ünnepélyi helyiséget, hazatért, szerette volna már karjai közt tartani párjának akart művét. Ágyra fektet, csókot nyom orcájára, ujjaival felkarját simogatja. Érzi, a szobor melegedni kezd. Benyomódik óvatos érintései alatt, az elefántcsont olyan, akár csak viasszá vált volna. Az is formázható, kézhőjük alatt megpuhul, gyúrják. és ezek miatt hasznos, emberek ezért dolgoznak vele.
A szobor életre kel, lapos mellkasa hirtelen kap mozgásba, hűvös levegő csapja meg HoSeok kézfejét, mi a másik nyakán pihent eme pillanatig. Az eddig hófehér fiú bőre kissé élőbb színre kap, szemei kipattannak. A plafont bámulják, lassan vezeti egyik helyről másikra szemeit, megszokják azok is lassan a sok fényt, majd megteremtőjére terelődik figyelme. Ártatlanul néz a férfi szeretettől csillogó szemeibe. Az félve ér újra a már élő szerelméhez, ha csak egy érintése is egy apró kék foltot hagyhatna a másik testén, hozzá se érni, de így is a lehető legóvatosabb. Egy apró, de annál sokkalta boldogabb mosoly csúszik arcára, egy csókot nyom arcára. Az élővé lett fiú elpirul, szégyenlősen húzza magát összébb, pedig itt biztosan nem fogja senki bántani.
Az istennő ezt, amikor látogatóba megy a nászhoz, értékeli és ő testét is boldogság lepi el. Sok jót kíván a párnak, mosollyal arcán hagyja el azon férfiak házát.
De hiszen, ő nem is nővel akarná leélni életét, miért is fél ő, hogy rosszul bánna feleségével, ha lenne neki? Nem érthette ezt ő sem biztosan, mégis, inkább az agglegénység mellett döntött. Így legalább volt ideje elkészíteni idealizált párját. Úgy vélte, szobránál szebb, előkelőbb és méltóságteljesebb férfi, soha a világra nem fog születni. Teljesen rendben is volt e fiú azzal, hogy szobra az egyetlen társa, hiszen ezen világban, ki oly elvetemült, hogy egy férfi szeretetét a férfiak iránt elfogadja? Talán egy-egy utcasarkon csak összefuthatott ilyesfajta emberrel.
A szobor gyönyörű volt, precíz munka, vértizzadó hónapok teljesítménye. Ez azonban a szobrász élettét egy cseppel sem könnyítette meg. Saját művébe bolondult, mintha élő ember lenne, bánt vele kegyesen, és féltőn. A fiút tapogatta, mintha csak arra vágyna, egyszer, mikor hozzáér, ujjbegyei majd annak selymes bőrébe nyomódnak. Akarata bármily erős volt, lehetetlen vágy volt. Ő küzdött a fiúért, kedveskedett neki; szépséges virágot, mit úton-útfélen talált, mindet elé vitte, fényes, itt-ott a parton elszórt kagylók, mik a szobor talpazatát díszítették, ilyen-olyan, szebbnél szebb ékszerek, melyek a mezítelen megteremtett férfi testét öltöztették, néhanapján igazi ruhával együtt. Puha párnára hajtja megfáradt nyakát, akárha az érezhetne bármit is.
Eljött Vénusz ünnepe is, mely szent. Bűnös, bűntelen fejek hullottak gazdatestükről, tulkok szarvai arannyal körbevéve díszítették a falakat, füstölő kényének voltak, melyek kemencékhez, helykehez tartoztak, hol a húst sütni lehetett, bármerre nézett. S ő, áldozatul adva magát a rátapadó tekinteteknek, az oltárhoz sétált, félénken állt meg ott.
-Ha ti, égiek, mindent adhattok, mit földi jó célért kíván, hát kívánom férjemül...-nem merve kimondani "őt", hát inkább így szólt:-Olyant, ki, akár egy kevéskét is hasonló hozzá.
Vénusz azonban megértve (hiszen ünnepségén ott lelhette, aki akarta), hogy a férfi mire is vágyadozik ennyire, és, hogy kedvez az akaratának, kimutatta, háromszor meglobogtatott tüzével.
Seok elhagyta az ünnepélyi helyiséget, hazatért, szerette volna már karjai közt tartani párjának akart művét. Ágyra fektet, csókot nyom orcájára, ujjaival felkarját simogatja. Érzi, a szobor melegedni kezd. Benyomódik óvatos érintései alatt, az elefántcsont olyan, akár csak viasszá vált volna. Az is formázható, kézhőjük alatt megpuhul, gyúrják. és ezek miatt hasznos, emberek ezért dolgoznak vele.
A szobor életre kel, lapos mellkasa hirtelen kap mozgásba, hűvös levegő csapja meg HoSeok kézfejét, mi a másik nyakán pihent eme pillanatig. Az eddig hófehér fiú bőre kissé élőbb színre kap, szemei kipattannak. A plafont bámulják, lassan vezeti egyik helyről másikra szemeit, megszokják azok is lassan a sok fényt, majd megteremtőjére terelődik figyelme. Ártatlanul néz a férfi szeretettől csillogó szemeibe. Az félve ér újra a már élő szerelméhez, ha csak egy érintése is egy apró kék foltot hagyhatna a másik testén, hozzá se érni, de így is a lehető legóvatosabb. Egy apró, de annál sokkalta boldogabb mosoly csúszik arcára, egy csókot nyom arcára. Az élővé lett fiú elpirul, szégyenlősen húzza magát összébb, pedig itt biztosan nem fogja senki bántani.
Az istennő ezt, amikor látogatóba megy a nászhoz, értékeli és ő testét is boldogság lepi el. Sok jót kíván a párnak, mosollyal arcán hagyja el azon férfiak házát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése