Tears of Life / Első rész
SugaYeol - YoonGi(Suga) x ChanYeol [BTS x EXO-K]
plusz szereplők: BTS
plusz szereplők: BTS
Felosztás: Zsani - Suga, Dalma - ChanYeol
Figyelmeztetés: Trágár beszéd, szexuális utalások.
ChanYeol: Hogyan lehet az, hogy az iskolanapok kilencvenkilenc százalékában pontosan és tökéletes időben érkezem be, de ott van az az egy százalék, ami évente talán fél alkalmat jelent. Igen felet.
Már lassan a fél nulladik órám lemehetett, míg én a teletömött buszról próbálok lekecmeregni. Aish már... Mikor a busz megáll és kinyitja számomra az ajtókat én már rég a betont taposom az iskolaépület felé haladva. Az építmény ilyenkor tele van a szerencsés diákokkal, kiknek egy első órával kezdődik a napjuk. Nem úgy, mint nekem...
Mindenkitől elnézést kérve lökdösöm arrébb az embereket, lassan futva a hosszú folyosón. Gyorsan, hármasával szedem a lépcsőfokokat, melyek a második emeletre vezetnek. Lihegve és csatakosan bár, de odaérek az osztályteremhez, ahol éppen az órát tartja egy tanár az időben megérkezett tanulóknak.
Már nyitnék be a fehér ajtón, mikor egy alacsony termetű fiú elém lép és látszólag nyugodtan beengedi magát a terembe. Fejemet lehajtva követem a most ismeretlenül ismerősen kinéző személyt, és becsukom magam mögött a nyílászárót. Hogyan lehet ilyen nyugodt, mikor húsz perccel később ért be a tanórára, mint kellett volna? Hihetetlen...
YoonGi: Nyugodtan és ásítozva haladok az utcán az iskolának nevezett szennybe, nem is törődve azzal, hogy nulladikom van. Most komolyan... Örüljenek annak, hogy egyébként megjelenek az órákon és az iskolában, nem hogy egy hétkor kezdődő -számomra értelmetlen- órán, amiből szünet nélkül következik az első rendes tanítási óra. Hát meg a faszt...
Beérve az iskola talán túl tiszta épületébe lepacsizok a szerencsés köcsögökkel, vagyis a haverjaimmal, akiknek nincs nulladikjuk és épp az ügyeletes tanárt készítik ki a két hangszóróból szóló, full hangerős, remix zenével. Egyik a folyosó túl oldalán, a másik pedig ezen a felén szól. Kellemes és idegölő egyszerre. Pont ezért jó...
Felsétálok az emeletre a terembe, ahol órám már tart és figyelmet sem fordítva a még rajtam kívül elkésett diáktársamra bemegyek előtte az ajtón, teljesen nyugodtan, magasról leszarva mi is történik, a tanár, mit szól és hasonlók.
-Juuj, Sugaa, melyik szertárban? Gyors volt.-röhög padtársam a helyén mire magam mellé pillantok -vagyis inkább felfelé-, hogy meglássam a velem együtt belépett srácot. Nem ismerem a gyereket, pedig azért magasságával és denevér füleivel kitűnik a tömegből. Mindegy. Nem is nagyon érdekel.
-Pf... Túl fáradt vagyok én a reggeli dugáshoz, haver.-horkantok röhögéstől fuldokló haveromra, majd a tanárnő jelenik meg előttem. Na végre... Máris nem érzem magam annyira alacsonynak.
-Mégis merre voltak?! Húsz percet késtek mindketten! Mi a mentségük?-kérdezi a nő karba tett kezekkel, míg apró lábával dobolni kezd a földön. Jesszus... Belefér a lába a zsebembe. Konkrétan... Mekkora lába van már? Harminckettes? Vagy kisebb? Hmm...
-Min YoonGi!
-Jáj!-ugrok meg ahogy felkiáltja nevem.-Mi van már?
-Hogy beszél velem? Akar menni az igazgatóiba?-lép hozzám közelebb, így ismeretlen szagok szállnak orromba szájából. Eish...
-Kérem, tanárnő, csak akkor küldhet az igazgatói irodába, ha rongálok, vagy hangosan zavarom az órát, vagy esetleg sokadik rászólásra sem felel meg a viselkedésem a házirendnek. Szóval, oktalanul küldene oda. Még csak most jöttem be. Maga pedig ordítozik velem, mert váratlanul rám kiabált, én pedig ettől megijedve így reagáltam. De ne aggódjon, sokan elkövetik ezt a kis hibát.-teszem kezem a nő vállára, hogy kicsit hátrébb toljam, ugyanis eddigi ideges lihegése nem épp kellemesen hatott orromra.
-Nem érdekel. Inkább csak üljön le és fogja be a száját.-masszírozza meg orrnyergét tanárnőm, majd a tanári asztalhoz sétál. Én mennék a helyemre, de foglalt. Mi a szar? Padtársam mellett egy szemüveges, kis stréber, cicafiú terpeszkedik, pulcsija lábait takarja. Na ne... Mellette ülő haverom egy kaján vigyort küld felém, majd felmutatja azt a számomra túl nyálasnak ható karkötőt, ami megtalálható a strébike csuklóján is. Hát faszom... Úgy imádom a szerelmes párokat. Főleg, ha órán verik ki egymásnak.
Sóhajtva keresek szememmel egy szabad helyet, amit meg is találok az elkésett colos gyerek mellett, majd nagyon leszarva úgy mindent lehuppanok mellé. Székemen szinte elfekszem, lábaim a diákok által használt lábtartóba akadva tartanak meg, hogy ne essek hátra hintázásom közben. Füzetemet azért előveszem egy tollal együtt, majd csak csendben nézek körbe a teremben. Második padban se ültem még. Ehh... Szar is.
ChanYeol: Nem foglalkozva már többet a velem együtt elkésett Törpéről nagy meghajlások közepette kérek elnézést a tanárnőtől.
-Elnézését kérem, komolyan, tanárnő. Elaludtam és... És-kifogásaim listáját félbeszakítja egy egyszerű intéssel, miszerint lerendezte ennyivel ezt. Nem vártam volna mondjuk mást. Mégis csak ez az első alkalom, hogy elkések.
Körbenézek a teremben és mikor meglátom édes padtársamat, valami érdekesen kinéző gyerek mellett, lemondóan sóhajtva vetem be magamat a második padba. Cuccomat előveszem és a mögöttem ülő egyik lánytól elkérem a füzetét, hogy, amíg a tanárunk a másik elkésetett szidja lekopírozhassam az anyagot. Ezt két perc alatt le is rendezem, mire a Törpe is elfoglalja helyét... Mellettem.
Ezzel nem is lenne gond, ha csinálna is valamit. De valamiért annyira irritáló, hogy nem ír le semmit az órán elhangzottakból és székében fetrengve néz ki a fejéből. Fejemet rázva dőlök hátra székemben, amikor a pedagógus úgy dönt, hogy elindít nekünk egy videót, ami a tananyaghoz tartozik.
Valami nagy csoda folytán a tanárnő ad nekünk öt perc szünetet, mielőtt még becsengetnének az első órára, ami megkönnyebbülés most számomra. Táskámból előveszem innivalómat és pár kortyot leküldök kiszáradt torkomon.
YoonGi: Ahogy a tanár kimegy a teremből arra a icinyke-picinyke időre, amit szünet gyanánt kaptunk székemet rendes állásába hozom és megnézem, mit is kellett leírni. Végig olvasva mostani padtársam jegyzeteit bólintok egyet, majd a padon könyökölve nézek körbe. Kissé kihalt az osztályterem. Az asztalra helyezett füzetemet kinyitom, így a teleírt oldalak megmutatkoznak nekem. Nem csinálok semmit órán, az igaz, de azért nem akarok bukni se. Ezért van az, hogy összefoglalás után leírom a következő anyagok vázlatát egybe, egy napon, így nem szarakodok vele az órán. Tudom, tudom elég hülye megoldás, de nekem ez így jó.
Füzetem közepéig fordítgatom a lapokat, majd ott kitépek egyet és becsukom a füzetet, amit eddigi helyére rakok. Letépve egy kis darabot ráfirkantok egy egyszerű, rövid üzenetet, majd az eredeti helyem felé hajítom. Haverom szabad kezével kinyitja a lapocskát és felröhög.
-És akkor mi van? Nem az a lényeg.-válaszol hangosan, mire megforgatom szemeimet. Hülye állat... A papírt felém dobja, így az nyitott állapotban kerül megosztott padomra, de nem az én felemre. Átnyúlva a már elolvasott lapért összegyűröm azt és zsebembe rejtem. Körbe nézek, még az ajtót leellenőrzöm, majd bólintok. Ekkor meghallom a szék csikorgását és barátom bakancsos lépteit, melyek felém vezetik testét. Mellém ér és újra körbe vezeti tekintetét a termen, amíg én kabát zsebemben kutatok.
-Új, te vagy az első.-fogok kezet haverommal mosolyogva, mintha csak üdvözölném és szavaimat is így intézem hozzá, egy halkabb oktávban.
-Király. Szokásos?
-Plusz egy fél.-bólintva kicsit beszélgetni kezdünk, többnyire értelmetlen dolgokról, majd nevetve rám dől és kabátom belső zsebébe rejti a drog árát. Lehet volt pár szemtanu, de semelyik sem elég tökös ahhoz, hogy beköpjön minket, plusz van egy-két tanár, akinek szintén van ilyen szükséglete, úgyhogy csekély esély van a lebukásra.
-Remélem, bal kézzel adtad.-röhögök kicsit.
-Jaj, mintha a te kezed ártatlanabb lenne.-túr hajába szintén röhögve és a mellettem ülőre vezeti tekintetét.-Szóval, akkor nem is volt semmi?
-Hú, baszki... Nem.
-És nem is lesz?-emelgeti vigyorogva szemöldökeit és vállba bokszol.
-Nem hiszem. Miért, bejön?-kezdek újra hintázni székemmel.
-Hát.
-Akkor lehet.-vágok közbe ismételten nevetve, mire elindul vissza helye felé, ugyanis a tanárnő is visszamászott a terembe.
-Akkora egy paraszt vagy, Suga.
-De csak utánad, baszdkikám!
ChanYeol: A füzetembe leírt jegyzeteket olvasgatom miután elteszem italomat. Néha oldalra pillantok a mellettem jókedvűen beszélgető két barátra, próbálva nem hallgatózni. De azért az első pár mondat felvonja figyelmemet és sunyiban hallgatom, mit beszélgetnek. Szemeimet ismételten rájuk vezetem, de padtársam haverja éppen engem néz. Fejemet felkapom és kikerekedett szemekkel hallgatom a rejtetten rólam szóló beszélgetést. Várjunk... Mi van? Amikor leesik, hogy ő volt az, aki beszólt a Törpének még mikor ideértünk számat kissé eltátom és magamban már háromszor körbehányom az osztálytermet.
Az első óra egész gyorsan eltelik, bár három oldalnyi anyagot írtunk le a füzetbe, nem is beszélve a nulladik órai vázlatokról. Kicsengőkor felkelek székemből és összepakolom cuccomat, de padomat nem tudom elhagyni. A Törpe bealudt órán és elfoglalja az összes helyet, amit használhatnék arra, hogy elhagyjam a termet. Mivel a másik oldalamon a fal van és a padon nem akarok átmászni, oldalba bököm a békésen szundikáló fiút, akinek semmi reakcióját nem látom. Tovább böködöm, de semmi.
-Keljél már fel, bassza meg!-ahogy megemelem hangomat egy akaratlan káromkodás is elhagyja számat. A fiú végre-valahára kinyitja szemeit én pedig közelebb tolom székével együtt a padhoz, talán túlságosan is, majd kimegyek a teremből. Hh, Chan miket ki nem hoz belőled a kis Törpe... Jókat nevetve sétálok a folyosón, hogy megtaláljam következő órám helyszínét.
YoonGi: Az órának körülbelül a felénél elalszom, így nem is hallom, ki, mit csinál a közelemben. Persze amikor valaki böködni kezd, már kicsit felkelek, de mikor rám ordít egy mély, valahogy kellemes hang kinyitom szemem, de ekkor már a székkel és a paddal leszek egy fogalom. Mi a faszom?
-Bocs, hogy élek faszkalap.-mormogom magamban, majd kitolom a széket és felállok, útközben elrakva cuccaimat is. Az ebédlő felé veszem az irányt, ahol meg is látom baráti társaságom, így hozzájuk csapódva leülök. Nem tudom, miről beszélgetnek, biztos valami betörésről, vagy eladásról, esetleg az egyik banda tevékenységeiről.
Szőke tincseim közé fúrom ujjaimat és nem találva érdekesebb elfoglaltságot körbe nézek. Szemeim megakadnak egy magas alakon, aki reggeliét fogyasztja az egyik asztalnál. Nem néztem meg amikor mellettem ült, így se nézett rám úgy, mint akinek egy kicsit is szimpatikus lennék. De így megnézve... Nem is rossz. Komolyan. Ahogy fejét elfordítja elnézek róla és más elfoglaltságot keresek.
-Na mi van, még is volt tili-toli ma reggel?-kérdezi tőlem NamJoon röhögve, mire az első kezembe akadó tárgyat -vagyis egy doboz, már megivott kakaót- hozzá vágok.
-Miért vagytok erre így ráakadva? Egyszerre mentünk be a terembe, mert késtünk, nem azért mert éppen dugós kedvemben voltam és rávettem pont őt. Hagyjuk már.-forgatom szemeimet.
-Igazad van. Állva leszopod.-röhög fel NamJoon újra, mire arcom rózsaszínes árnyalatba vált és felállva kezdem ütlegelni a nagy szájú parasztot, átnyúlva az asztal felett, félig el is feküdve azon.
-Hogy a jó kurva anyádat azt, Kim. Úgy beszélsz, mint, akinek szűz a segge.-morgok rá visszaülve és keresztezem karjaimat mellkasom előtt.
-Ugyan Suga, neked se az, akkor meg mit pofázol? Különben is, legalább tudunk mivel szívatni.-Vigyorog képembe azzal a fejpántos fejével.
-És mit kéne tennem, hogy ne tedd ezt?-Dőlők hátra, idegesen méregetve a rózsaszín tincses alvezért.
-Jaj, életke, csak nem durcizol?-Rámorgok. Hogy az úthenger rakott volna seggbe nem a kis herceged...-Jól van, jól van. Fogadjunk. Úgyse bírod ki ezt a napot és a holnapot káromkodás és minden szitokszó nélkül, ebben biztos vagyok.-könyököl az asztalra.
-Hidd el, menni fog.
-Okéka. Kezet rá!-Felém nyújtja gyűrűkkel és karkötőkkel díszített kezét, amit sajátomba fogok, de ekkor jön az a rész, amit a túlzott dacvágyam miatt nem vettem figyelembe.-Ha vesztesz, akkor szépen az ölébe huppansz és egy arcra puszival meg édes kis kutya szemekkel elmész. Kis szűzlányka módjára.-Ezen a többiek jót röhögnek, én viszont legszívesebben telibe fejelném az asztalt és az előttem ülőt is. Hogy az a... Az kis... Kis... Uhh..
-El... Fogadva. Csak hagyj békén a ffa... Piszkálásoddal... Nam.-Kezet rázunk, majd mindenki saccolgatni kezdi, meddig bírom, én pedig csendeben maradva durcázom be teljesen. Ránézek a még mindig evő fiúra, arckifejezésemen semmit se változtatva. Ez a nagyra nőtt egér... Huu.
ChanYeol: Miután lepakoltam táskámat a terembe, ahol a következő órámat fogja megtartani valamelyik tanár, az ebédlőbe indulok. Egy őszinte mosollyal arcomon sétálok, majd a büfében megveszem a szokásos ételemet, egy nagy adag, hússal telebaszott salátát és a kávémat. Miután ezeket sikeresen beszerzem magamnak leülök egy üres asztalhoz és nekilátok reggelimnek. Nézelődve fogyasztom az ínycsiklandozó ételt és egy apróbb grimasz szökik arcomra, amikor megpillantom a Törpét, aki meglehetően durván bámul. Ew, ne már.
Hangos nevetésre és káromkodásokra kapom fel a fejem pár perc után és a hangok forrásaként szolgáló csapat felé nézek. Nem meglepően az alacsony növésű és a haverjai azok. Bár teljesen tisztán nem értem, miről beszélnek egy mondatot ki tudok venni.
-Ha vesztesz, akkor szépen az ölébe huppansz és egy arcra puszival meg édes kis kutya szemekkel elmész. Kis szűzlányka módjára.-A rózsaszínes hajú fiú, aki a teremben is odajött hozzá, most a szőke, Törpe fiú kezét rázza ajánlata után. Amibe ezek szerint a Törpe belement. Hh, kíváncsi vagyok, miben fogadtak.
Felkelek helyemről és kezembe fogom az üres, salátás dobozt. A banda felé veszem az irányt, hiszen az asztaluk mögött vannak a kukák. Persze, nem csak azért megyek oda.
YoonGi: Tovább ülök és hallgatom ahogy találgatják, mikor és meddig fogom bírni, ami persze rendesen felhúzza az agyamat.
-Figyeld, most jön.-Bök mögém az egyik eszement és szinte már tudom is kiről van szó.
-Hmm... Nem tudom ti néztétek-e már, de Suga tök kis cuki. Nézd meg a kezét. Pici, de ugyanakkor férfias. Milyen erős marka lehet már.-Röhög az asztal végéből HoSeok, én pedig megpróbálok nem reagálni, csak inni a cukor mentes, jeges kávémat.
-Bizony ám. Viszont azt észrevettétek, hogy minden egy éjszakásában van egy közös?
-Mi?-kérdezte TaeHyung, aki még csak most ébredt meg.
-Az összes MAGAS.-Röhög mindenki egyszerre, mire én nagyon kellemetlenül kezdem magam érezni. Meg is remeg a kávé a kezemben.
-Akkor így is értve a nagyot szereti.-Nevet fel valamelyik jó hangosan, én pedig elérem azt a határomat, amikor már sírás közeli állapotban érzem magam, rosszul, így levágva műanyag poharamat az asztalra felállok és összeszedve cuccaimat a kukához lépek, kikerülve a mozdulataiban megállt Colost. Kidobom még csak félig leivott italom, majd kimegyek az ebédlőből. Nem. Nem sírtam. Csupán csak van egy pont, ahol már nekem is rosszul esik valami.
ChanYeol: A kukák előtt leragadnak lábaim és fejemet csóválva hallgatom végig a piszkálódásukat. Hihetetlen, hogy milyen durván szét tudják szekálni a haverok egymást... És igen, gondoltam. A Törpe sírás közeli állapotban száguld el mellettem, mire én az elhagyott asztal felé fordulok, ahol a sok ronda lelkű még mindig jóízűen kacag. Visszafogva magam kisétálok az ebédlőből, körbetekintek hátha meglátom a megsértett fiút. Éppen az egyik padon ücsörög, így odasétálok hozzá és előtte megállva felé nyújtom egyik kezem, amiben egy apró, becsomagolt, csokoládés sütemény helyezkedik el.
-Tessék, edd meg.-Biztatóan rámosolygok mikor fejét felém fordítja. Nem, még mindig nem szimpatikus a Törpe számomra. De attól még a kedves énem nem tűnik el a felszínről és hagyja cserben a szomorú emberkéket.
YoonGi: Egy padon szedem össze magam, lábaimat törökülésbe húzva. Semelyik sem az igazi barátom, mégis megbízom bennük valamennyire. Igaz, én is szívatom őket, de nem a szexuális életükkel, ami a nagyjának nincs is, mert a fele szűz, mint egy felbontatlan matchbox.
Elmélkedésemből egy rám vetülő árnyék és egy orrom alá dugott kis csomag zökkent ki. Először csak nézem az ismeretlen tartalmú papír köteget, majd ahogy a kéz tulajdonosa megszólal felemelem fejem. Kitágulnak szemeim a magas alak látványára, kedves szemei és aranyos(?) mosolya pedig még nagyobb döbbenetbe sodornak. Érdekes... Eddig nem nagyon vett rólam tudomást most meg... Na várjunk. Látta és hallotta is. Ehh... Mindegy. Egy kis félmosolyra húzom ajkaimat és megrázom fejem.
-Nem kell. Megvagyok.-Megrázom fejem ismét. Váo... Normálisan beszéltem valakihez. De... Nem is vagyok már olyan rosszul. Ha el is utasítottam az ajánlatot, a gesztus jól esett.
ChanYeol: -Ettől megnősz.-Húzódnak ajkaim egy vidám vigyorra.-Nézz rám. Működik.-Kuncogva kacsintok a megint szomorúnak tűnő fiúra és felsóhajtok.-Nem azért mondtam.
Az óra kezdetét jelző csengetés hangja végigszánt a tömött folyosókon, mire felkapom fejemet. A süteményt a Törpe ölébe helyezem és hirtelen elfordulva veszem célba a termet, ahol órám lesz. Hh, mit gondolhat szerencsétlen. Eddig az sem érdekelt, hogy létezik, aztán most hirtelen sütivel kínálgatom. Mindegy, ilyen vagyok és kész. Nem szeretem, ha valaki kedvtelen, akkor se, ha azt a személyt nem is ismerem, de kedvelni sem kedvelem.
YoonGi: Viccelődésére csak lehervad mosolyom, ugyanis újra magasságom a téma. Nem vigasztalni akart? A kis... P... P... Mindegy. A csengőt meghallva ő órára megy, én pedig az ismeretlen ételt kezdem tanulmányozni ölemben. Kezembe veszem az apró kis csomagot, majd kibontom így egy csokis sütike terem kezemben. Jól van. Most már fullra nem értem. Idejön, hogy megvigasztal, ezt az apróságot nyomja a pofámba, utána megint -lágyabb verzióban, de- sérteget, aztán odaadja ezt a baromi édes süteményt és elviharzik.
Milyen alap, romantikus film előzetesbe csöppentem? Ha ezután az akar jönni, hogy összejövünk és egy tíz évvel később tábla után fehér lovon szökünk meg az esküvőnkről, akkor már most elásom magam a salak pályán. Mi a jó isten? Suga. Ne. Hagyd abba. Fúj. Köpöd ki.
A sütit inkább táskám egyik zsebébe rakom, hisz kidobni mégse dobhatom ki. Akkora görény nem vagyok. Talán... Elindulok a terembe, ahol órám lesz, de előtte teszek egy kis kitérőt a fiú slozi felé. Belépek a terembe, ahol rögtön ordítás várna amiért késtem, de felmutatom a bevizezett rongyot kezemben, így a tanár megáll beszédében, majd elvéve tőlem a rongyot a helyemre küld és letörli a táblát. Huh... Még jó, hogy normális a bácsi. Leülök helyemre, ami egy ablak melletti, utolsó, egyszemélyes pad, majd füzetemet elővéve kezdek rajzolgatni. Már úgy sincs sok órám hátra...
ChanYeol: Szerencsére a nap megmaradt része, amit az iskolában kellett eltölteni hamar elment. Három tanórám volt már csak az ebédszünetben történtek után, így már a buszmegállóban várom a buszt, ami egyenesen haza szállít.
Pár perc után meg is érkezik én pedig kizárva a körülöttem lévő világot leülök az egyik ülésre és bedugom füleimet. A fülhallgató másik végét telefonom lévő helyébe dugom és teljes hangerőre állítva indítom el egyik lejátszási listámat. Valahogy nem szeretem végigülni ezt a rövidke utat zene nélkül. Sokkal jobb és szebb néha a világ, ha nem hallom a hangjait, hanem egy éppen a fülemben dübörgő zene szövegei mennek.
A végállomáshoz megérkezve felkászálódok az ülésről és leszállok a járműről. Hátizsákom egyik pántját markomba fogom és úgy cipelem el otthonomig. Nincs nagy házunk, hiszen hárman lakunk benne. Teljesen hétköznapi és egyszerű kinézetű a ház, tényleg semmi extra, kívülről és belülről sem. Komótosan sétálok be a nagy fakapun onnan pedig fülesemet üres kezembe fogva teszem meg a távolságot a bejárati ajtóig.
-Megjöttem!-Már itthon tartózkodó szüleimmel tudatom a tényt, majd cipőmet és kabátomat levetve az ajtóban a szobám felé megyek. De egyik szülőm ismételten megakadályoz, mint minden áldott nap.
-Szia, Kincsem. Milyen napod volt?-Kijön hozzám a konyhából édesanyám, aki éppen hosszú, sötét tincseit fogja fel feje tetejére. Arcomat kezei közé veszi és úgy néz fel rám, alacsony termetének köszönhetően.
-Hanyagolhatnánk?
-De enned is kell vala-
-Nem vagyok éhes.-Eltolom kezeit magamtól és szobámba rongyolok. Tudom, hogy az ilyen viselkedésemmel megbántom a lelkét, de nem vagyok már hat éves, hogy úgy kelljen belém tuszkolni a kaját, amikor hazaérek. Szeretem a szüleimet, de vannak nagyon idegesítő szokásaik. Főleg, hogy... Hogy is mondjam... El vagyok kényeztetve. Olyan szinten, hogy, ha valamit, amit megvenni kell azt megkapom. Ugyanis nem szeretnek elengedni akárhova is szeretnék. Hh, érdekesek.
YoonGi: Megszabadulva az utolsó órám helyszínétől kisétálok az iskolából és gyalogosan megyek haza felé. Nem lakok messze, csak pár utcányira. Most nem tudom kizárni a környezetemben lévő zajokat, ugyanis az ehhez szükséges fülhallgatót otthon hagytam. Nem baj... Most kivételesen csendes minden.
Elérek a házig, melyet otthonomnak hívnak, így kinyitom a kaput és elsétálok az utcába olvadó semleges színű ház bejárati ajtajához. Meglepetésemre nyitva van, még kulccsal sincs bezárva. A megszokott cipő mennyiség helyett most, sokkal több van szerte szét az ajtóban, ezzel arra következtetésre juttatva engem, hogy vendégeink vannak. És jé, tényleg. Hallom a nappaliból a beszélgetést, melynek komoly hangvétele rögtön komor hangulatot ölt rám. Már megint...
Leveszem cipőm és a konyhába csoszogok, ügyet sem vetve az azzal egybe nyitott nappaliban folyó beszélgetésről. Nem akarom hallani... De sajnos át kell sétálnom a helységen ahhoz, hogy a szobámba mehessek az ebédemnek kinevezett gyümölcsökkel. Sóhajtva egyet elindulok, gyorsan köszönve mindenkinek, kezemet megsimító édesanyámnak egy arcra puszit is adva. Öcsém felpolcolt lábait arrébb rúgom, hogy apám még véletlen se tudjon megállítani, majd a szobám ajtajához érek, de sikertelené válik tervem.
-YoonGi, fiam, csatlakozz kérlek hozzánk.-szólít meg egy mély hang, mely enyémhez hasonló, még is sokkal másabb. Kinyitom az ajtómat és csak a földre dobok mindent, majd helyet foglalok testvérem mellett.
-Nos akkor... Hol is tartottunk?-kérdezi apámtól az ismeretlen férfi, miközben felesége térdére helyezi kezét. Mellette egy nagyobb fiú ül, talán öcsémmel egyidős, tőle jobbra pedig egy lány, ölében egy kisebb fiúcskával. A tudatlan kisfiú csak egy játék autóval játszik, gyerekektől nem megszokottan, kifejezetten csendben. Nem mer megszólalni... Őt csak elrángatták. Nem érti és nem tudja mi történik. Szerencsétlen.
-Szeretném, ha egyesítenénk hatalmainkat. Te uralod a város déli felét, én a keletit, vagyis ezt. Könnyen legyőzhetnénk a két szélső hatalmat és mi lehetnénk a leggazdagabb és legerősebb maffia vezérek.-Apám halál nyugodt hangjától befeszülnek izmaim és érzem a bennem tomboló menekülési vágyat. Nem akarok itt lenni... Nem akarok...
-Hmm... Kecsegtető ajánlat.-Bólogat elismerően a déli vezér.
-Bizony ám. Viszont, nem kevés vért kíván.-Vigyorog apám, még fel is kacag a gondolatra. Undorító...
-Hát az biztos. De... Időt kérnék még egyenlőre.
-Rendben. De nem adok, csak egy hetet. Ha több ideig tart a döntés...-Feláll székéből és a játszadozó kisfiú göndör fekete tincse közé simít.-...akkor valamelyik lurkód bánja.-fejezi be a megkezdett mondatot én pedig anyára nézek kérlelően. Elakarok innen szabadulni... Bólint én pedig meghajolva vendégeink előtt a szobámba megyek.
-Ő lenne az utódod?
-Igen. Idővel ő lesz. A családi hagyomány alól nem bújhat ki.-Mosolyog apám elnézően, majd egy kis heget vág a kisfiú nyakán, amibe egy nyomkövetőt helyez. Vagyis... Csak félig nyomkövetőt. Ez egy időzített kis fegyver, ami egy hetet számol, majd, ha az letelik és nem állítják le... A benne lévő méreg elterjed a gyerek testében és kínok között megöli.
Sosem akartam ilyen életet. Beleszülettem ebbe akaratom ellenére és már nem tudok mit csinálni. Egy maffia-családból nincs kiút...
***
ChanYeol: Sugaval mind a ketten beszoptuk az elkövetkezendő heteket, amikor van közös óránk. NamJoon lekapta mellőlem a padtársamat, így a Törpével a második padba lettünk száműzve. Egymás mellé. Annyiban tett ez jó, hogy talán a szöszi gyerek kicsit aktívabb lett órákon és... Közelebb kerültünk egymáshoz? Nem, nem. Legyen annyi elég, hogy jóba lettünk. Az iskolában így persze napi szinten beszélünk, ami mindenképpen jót tesz YoonGinak, hiszen ilyenkor velem van, nem pedig az idézőjeles haverjaival.
Akikre amúgy én elég rendesen pikkelek, még a hetekkel ezelőtti történtek miatt. Ugyanis a kis szőke hajú elvesztette a fogadásukat -,amit még mindig nem tudom, hogy mi volt-, ezért meg kellett tennie azt, amit a padtársrabló mondott neki. Természetesen velem. Kivel mással?
A tanárnő megáll a teleírt tábla előtt és csendre intve az osztályt elmondja, hogy párokban kell dolgoznunk. A mellettem ülő felé fordulok, akinek arcán egy fintor ül. Hh, ennyire ne akarj velem dolgozni, Törpe. Elmondja a feladatot a tanítónő és mindenki elkezdi megoldani. Rajtunk kívül. Persze, hogy Min YoonGinak most csörög a telefonja. Amit ráadásul felvehet. A termen kívül. Hát megőrülök.
YoonGi: Mondhatni érdekes heteket éltem át eddig. NamJoon átadta helyemet a strébi-bébinek, aki még mindig nem tudja halkabbra venni sóhajait. Komolyan. Nem hiszem el, hogy még szűzen hagyta. Nam? Ugyan. A másik dolog pedig az, hogy csúnyán elvesztettem a fogadást, így szegény ChanYeolt -igen, már a nevét is tudom- az ebédlőben kellet arcon csókolnom az ölében ülve, csupán csak egy kicsúszott "hogy a kurva anyád rakna seggbe a fakanállal, baszd meg" miatt. De mindegy. Nem haltam bele, sőt. Nem volt rossz. Nem félre érteni nem kellet mosdóban kivernem utána, de elfogadható volt. Most pedig... Jóban vagyunk Yeollal, beszélgetünk, van pár közös témánk. Egyszóval elvagyunk egymással, mint ismerősök.
Most is épp mellette ülök és fájdalmas fintorokat vágok a páros munkára. Nem, nem a Nagyra nőtt egérrel van bajom, hanem semmi kedvem sincs most úgy körülbelül semmihez. Telefonom csörgésére szemeim kitágulnak, majd öcsém nevét meglátva már aggódni is kezdek. Mi a fasz..?
-Ki hívja, YoonGi?-kérdezi a tanárnő arcomat vizslatva.
-Testvérem. De majd felv-
-Nyugodtan vegye csak fel, biztos fontos, ha jól hallottam beteg is.
-Igen. Köszönöm.-Kimegyek a teremből, de még felcsapom füzetem, a mai anyag vázlatát megkeresve és padtársam elé lökve.
Kint felveszem a szüntelenül csöngő telefont.
-Mi van?-szólok bele sürgetően, de testvérem lihegése csapja meg fülem.-Öcsi... Baj van?
-Apa... Lent... Garázs... Hyung.-mondja akadozva, hallom ahogy könnyeit nyeli. Tizenöt éves, de nem a nagyon bátor fajtából.
-Jól van. Semmi baj. Nyugodj meg.-túrok hajamba és szemeimet behunyom.-Hol vagy?
-Konyhába.
-Oké. A pulton hagytam a fülesem, dugd rá a telefonra.-utasítom és hallom ahogy már másmilyen lesz hangja is. Jobban hallom.-Rendben. Most állj föl. Lassan.-Hallom ahogy nyel egyet, majd kicsit nyekereg.
-Igen...?-suttog a telefonba, ezzel biztosítva arról, hogy eleget tett kérésemnek.
-Most vedd ki a füledből az egyik dugót.
-Nem... Nem akarom, Hyung... Nem...
-Kérlek... Ha meghall rosszabb lesz.-mondom neki nyugodtan és várok. Ismét nyel... Rendben.
-És most?
-Most nagyon halkan átmész a nappalin. Minden lépésedre figyelj. Egy hangot se. Mintha ott számolnék a kanapén.
-Jaj, Hyung.-nyafog, de erre csak felkuncogok.
-Negyvenkettő. Negyvenhárom. Negyvenöt...-kezdek el ténylegesen számolni, de nem hallom, hogy kijavított volna. Még légzését se, biztos letapasztotta a száját.
-Jó... Beértem. Kösz.
-Nincs mit. Maradj benn, bármi kell találsz a szekrényben. A festett falon átjutsz, de ne menj ki többet, majd jövök.
-Oké... Köszi. Siess.-Gyengén elmosolyodom, majd elköszönök. Nem hiszem el... Apámnak is most kell vallatnia valami faszkalapot, pont mikor az öcsém beteg és ha megtudja, hogy hallotta is volna, tuti csinál vele valamit.
Visszamegyek a terembe, kicsit gondterheltebben, mint kimentem, majd leülök helyemre és megnézem meddig jutott Chan.
ChanYeol: Mielőtt elhagyná a termet elém löki füzetét, amibe beleolvasok és rájövök, hogy az az óra anyagának a vázlata, amit most kéne megírni. De hogyan...? Ahelyett, hogy elkezdeném lemásolni, a füzetet lapozom végig, teljesen elképedve. Ennek a kis rohadéknak megvan az összes anyag lerövidítve, az összes fontos dologgal benne. Hogyan csinálja?
-Köszönöm.-Mire Suga visszatér a terembe én már lekörmöltem az órához tartozót és mosolyogva adom neki vissza a már csukott füzetet. De amikor meglátom arckifejezését arcizmaim összerándulnak. Kivel is beszélt... Oh, az öccsével.-Yah, mi történt, YoonGi?-közelebb hajolok hozzá, hogy hallhassa halk suttogásomat. A többiek még úgyis a feladatot csinálják. Aggódva nézem a most elég szarul kinéző fiút és félig felé fordulok székemmel együtt. Hiába, még mindig nem bírom, ha ilyen szomorkás arcokat vág. Attól függetlenül, hogy még csak jó barátságban sem vagyunk.
YoonGi: A füzetről leveszem szemem és a mellettem ülőre vezetem tekintetem, aki majdnem velem szembe fordult.
-Semmi... Csak.. Nem találta a gyógyszert, aztán kicsit bepánikolt.-nyelek kicsit.-Csak vázlatot kellet írni, vagy van még valami?-Nézek a táblára, esetleges feladatok után kutatva rajta és próbálkozva lenyugtatni magamat. Remélem elaludt... Úgy elviselhetőbb. Persze ha nem akkor ébred fel, amikor már a vége van... Aish! Nyugodj le, hülye gyerek. Már csak... Öt órád van vissza. Jól van. Kurvára lenyugtattál. Faszom...
ChanYeol: -Nem, nem volt más.-Tudom, hogy nem arról beszéltek, hogy hol van a gyógyszer és nem ezért nyugtatta Suga a testvérét. De most ezt hagyom, mindjárt vége az órának, majd ebédszünetben kiszedem belőle. Nem, mintha annyira érdekelne. Csak jobb lesz neki, ha elmondja valakinek... Akit talán még érdekel is nem úgy, mint a haverjait. Hh, na igen.
Az óra visszamaradó húsz perce gyorsan elmegy és cuccomat az asztalon hagyva kelek fel helyemről, mert ebben a teremben lesz még két tanórám megtartva. YoonGit hátrahagyva sétálok le az ebédlőbe, ahol megveszem magamnak a szokásos ételemet, hozzá egy sütit is kérve még. Leülök egy asztalhoz és, mikor a Törpe is leér az ebédlőbe magamhoz intem, mivel Namékat nem látom sehol. Megmentem az egyedül üléstől. Meg, ha már úgyis "jóban vagyunk", akkor miért ne?
-Szóval, YoonGi. Most komolyan, miért hívott az öcséd?-kávémba belekortyolok és úgy nézek komolyan a már velem szemben ülő Törpére.
YoonGi: Követem padtársam az ebédlőbe, ahol megüresedett asztalom miatt a Colos elé ülök. Már azt hiszem, hogy leszállt a témáról, de megint az öcsémről kérdez. Aish...
-Kiment a konyhába valamiért, aztán... Valami nyugtalanította, ezért felhívott, hogy mit tegyen, én a szobámba vezettem és ennyi.-Rántom meg vállam egy kisebbet nyelve. Most azt mégse mondhatom neki, hogy apám épp ölt valakit, az öcsém meg betegen és még soha sem élve át ilyet bepánikolt. Nem nagyon tartozik rá és amúgy is... Már majdnem lenyugodtam, de már megint... Aish.
ChanYeol: Az előttem ülő felé tolom a süteményt, már megszokottan. Nem tudom miért, de, amikor velem ül egy asztalnál, veszek neki egyet-egyet.
-Mi volt az, ami ennyire tudja nyugtalanítani? Mégis tizenöt éves...-Egyik szemöldökömet felvonva nézek pár pillanatra Sugara. Igen, tudom hány éves az öccse. Hogy honnan? Tőle. Azért tényleg beszélgettünk már dolgokról. Villámat kezemben forgatva nézem az előttem lévő ételt várva, hogy csicseregni kezdjen a Törpe. Úgyis el fogja mondani... Bár nem akarom még szomorúbbá tenni. Aish már... A franc egye a kíváncsi és segíteni akaró formádat, ChanYeol.
YoonGi: Ahogy tovább kérdezősködik torkomba kerül a gombóc szám is megremeg kicsit. Következő megszólalásom előtt egy sóhajjal gyűröm le a feltörekvő csomót.
-Ahogy mindenki, ő is érzékenyebb ilyenkor, úgy... Mindenre. Ezért bármi lehetett. Csak tőmondatokat mondott talán... Talán, csak a szüleink veszekedtek.-Rántok megint vállat és a sütit, amit csak akkor kapok mikor vele eszem, bár még mindig nem értem, miért vesz nekem elkezdem forgatni ujjaimmal. Nem tudom miért nem mondom el neki. Őt talán érdekli mi van velem, nem úgy mint azokat, akik tudnak a családi helyzetemről. Érdekes... Ő őszintébb és talán jobb barátommá lehet mint bárki, akit annak hívok még is... Nem mondom el neki ezt a dolgot.
ChanYeol: -Ennyi?-Bár bólint kérdésemre, nem hiszek neki. Lehet, hogy érzékeny téma vagy valami, de... De engem érdekel.-Tudod... Elmondhatod nekem. Bármit.-Chan nyugodj már le nem igaz. Eddig tökéletesen megvoltál a nélkül, hogy tudod. Most miért akarod ennyire tudni? Biztos vagyok benne, hogy számára se megnyugtatóbb a helyzet, amibe a testvére került. Hogy valami olyan ez, amit ő sem szeret... Vagy szégyell. Hh, ilyenkor jön elő a jó emberismerő ChanYeol. Ezt a tulajdonságomat is hasznosíthatom végre.
YoonGi: Biztató szavaira és tekintetére kezdem érezni, hogy törik az a kibaszott mécses, így kajáját és sütimet megfogva egy eldugottabb asztalhoz megyek. Az ebédlő egy kicsit sötétebb részén van egy elhagyatott asztal, amit mindenféle sulis rémtörténet lebeg körbe, amikre én pont magasról teszek, hisz semmi valóság alapjuk sincs.
Leülök az egyik székre és megvárom, amíg leül szembe velem ChanYeol. Amikor ez megtörténik sóhajtok egyet és nem törődve lassan megeredő könnyeimmel beszélni kezdek.
-Elmondom, de tartod a szád és nem beszélsz róla senkinek.-nyelek egyet, hogy hangom ne torzuljon el.-Nos... Nem épp normális a családom. Anyám varrónő, igen, de az apám nem éppen egy irodában dolgozik, ahogy mondtam. Ő... Ő...-érzem, hogy hangom remeg és kezeim is hasonlóan tesznek.-...ő a város ennek a felének, vagyis az északi felének a maffia főnöke. Az ő kezében van az összes illegális dolog, ami itt történik és ezért... Ezért van olyan, hogy, aki nem akar neki köpni valamiről azt... Azt megkínozza, vagy végső esetben ha nem mond semmit, vagy csak hasztalant... Akkor automatikusan megöli. Most is ez történt és mivel nyílik egy ajtó a garázshoz a házból, így minden felhallatszik. Öcsém otthon van és mikor kijött, pont hallott egy ilyen folyamatot, ezért bepánikolt. Én lenyugtattam és a szobámba küldtem, ahol kevésbé hallani a hangokat, ugyanis van olyan szerencsétlen szegény gyerek, hogy a szobája pont azon pont fölött van, ahol a szék is, amin emberek ezrei haltak meg és lettek megkínozva több generáción keresztül. Párszóval befejezve... Az egyik legnagyobb maffia, főnökének első szülött fia vagyok és utálom ezt. Mert nem tudok szabadulni belőle és bármennyire is akarok róla nem venni tudomást és nem foglalkozni vele, az ilyenek miatt, nem megy. Most pedig a beteg testvéremért is aggódhatok, ugyanis, ha rájön apám, hogy hallott valamit, akkor tuti fix, hogy csinál vele valamit. Szóval... Aggódom. Csak ennyi.-Nézek szemébe még mindig patakzó könnyekkel, de már kicsit nyugodtabban. Elmondtam neki... Hihetetlen.
ChanYeol: Követem miközben egy másik helyre telepszik le.
-Lakat van a számon!-Miután leültem elkezdi nekem kitaglalni a helyzetet. Hát mit ne mondjak, meglep. Én... Én nem gondoltam, hogy ennyire... Komoly a dolog. Mármint, hogy lehet olyan elmebeteg az apja, hogy elkezd kínozni valakit, míg tudja, hogy otthon van a fia. Elképesztő.
-Én... Én, nem tudok mit mondani.-Fejemet megrázom és pár pillanat alatt megsimítom az asztalon pihenő kezeit. Ránézek és ekkor jövök rá, miért torzult el annyira a hangja, amíg beszélt. Sír...-Ne... YoonGi, ne sírj.-Tanácstalanul, nem tudva mit tegyek bámulom a fiú könnyektől elázott arcát. Annyira rosszul esik, hogy sír. Ráadásul miattam. Én szedtem ki belőle ezt, pedig nem akarta elmondani. Persze, hogy nem akarta, amikor így hat rá ez a dolog. Te, hülye gyerek.-Sajnálom. Én. Ez annyira. Aish.-Próbálok összetenni egy értelmes mondatot, de nem megy. Egyrészt, mert tényleg lesokkolt az, hogy Suga apja a maffia vezér... Legalábbis ezek szerint az egyik. Másrészt meg, mert most bűntudatom van, hogy kiszedtem belőle ezt és, még hozzá, meg is sirattam... Basszus, ChanYeol. Kezeimet újra övére vezetem és lágyan megszorítom, majd ismételten nem tudva mit tegyek, visszatérek salátámhoz és halkan eszem tovább. Tényleg olyan szarul érzem magam... Aish.
YoonGi: Megmosolyogtat kifejezetten normális reakciója, ugyanis nem így reagáltak azok, akinek eddig elmondtam. De örülök, hogy normálisan fogadta. Tanácstalan szemei és kedves tettei és szavai felszárítják könnyeimet, amiket letörlök, mikor enni kezd.
-Semmi baj. Nem miattad. Ez már pár éve felgyűlt, szóval inkább csak, köszönöm. De ne nézz már ilyen bűnbánóan. Olyan vagy, mint egy sarokba szorított egér.-Kuncogok és átnyúlva az asztal felett összeborzolom hamvas barna, kicsit zöldesnek tűnő tincseit. Bírom ezt a nagyfülű marhát.-De, azért baszd meg. Már nem csak normális vagyok veled, de meg is köszöntem neked valamit. Aish, Park ChanYeol mit teszel te velem.-Felnevetek és végleg letörlöm sírásom jeleit.
ChanYeol: Szúrós szemekkel nézek fel a már egész vidám fiúra, mikor összegubancolja hajamat, de elnevetem magamat. Hajamat megigazítom továbbra sem hagyva lecsúszni mosolyomat arcomról.
-Yah, ne kend rám, Min YoonGi! Én csak jót teszek neked. Te meg egy baszd meggel hálálod meg tetteimet? Micsoda egy kis rohadék vagy.-Tettetett sértődöttséggel hangomban hátradőlök a széken és karjaimat mellkasom előtt összefűzöm. Arcizmaimat megfeszítem, megakadályozva ezzel jelenlegi komoly arcom eltorzulását egy mosoly miatt.
YoonGi: Ahogy besértődik csak jobban elkezdek nevetni, majd az asztal alatt behúzom székét, hogy egészen az asztalhoz érjen teste. Na, legalább már tudja, milyen érzés. Kávéját kezembe veszem és gondolkodás nélkül beleiszok, mellé még boldogan eszegetve tőle kapott sütimet. Kávéja szokatlan, ugyanis én cukor nélkül szoktam inni.
-Miért, mivel háláljam meg? Megint üljek az öledbe? Kérsz még egy puszit?-Röhögök tovább és inkább visszaadom neki kávéját. Ehh...-Több cukrot raksz bele, mint, ami kitesz egy pillecukrot. Nem félsz, hogy cukor beteg leszel?-Nevetek. Jaj ilyen jót se nevettem még.
ChanYeol: Mikor az asztalnak húz székemmel együtt szemeimet összeszűkítve nézek rá és visszatolom magamat eredeti helyzetembe. Követem keze útját ahogy elveszi és beleiszik kávémba. Persze tudom, hogy nem ízlik neki. Mindig túlcukrozom.
-Hát meg a tudod, mimet puszilgassad.-Fintorgok az előttem ülőre, majd nem bírom én sem tovább, vele együtt nevetek.-Ne fikázd a kávé ivási szokásaimat. Hát nem igaz már.-Megrázom fejemet és körbenézek az ebédlőben-Azoktól leszek cukorbeteg, ott.-Fejemmel a nem rég megjelent szerelmespár felé bökök, akik volt padtársaink. Szegény srác... Jobbat is kifoghatott volna NamJoonnál.
YoonGi: -Hidd el, ha puszilgatnám már könyörögnél többért is.-Röhögök tovább, majd ahogy mögém bök hátra nézek és meglátom az ifjú párunkat.-Hidd el én már öklendezem, annyira. Komolyan mondom... Ezek csak nulladikba tudják kiverni egymásnak? És még én vagyok a szexéhes. Kis pöcs. Jövő hétre a kis stréber már mély depresszióba lesz ezt biztosra elmondhatom. Hiába a karkötő, a szép szavak és az édes tettek, NamJoon egy görény. Ha tehetné az egész bandát végig kúrná, csak vannak, akik nem dőltek be a szívj velem egyet és a kérsz-e egy sört dumáknak. Pedig már egész jól haladt a kis tervével.-Horkantok fel és tovább eszem a sütimet. Komolyan mondom... Néha azt hiszem, hogy azért vesz nekem sütit, hogy felhizlaljon és megegyen. De azért Isten áldja meg eme jó szokását, mert rohadt finom ez a süti.-Ahahaa.. Elhízok miattad. Aztán oda az alakom.-Nevetek.
ChanYeol: -Hiszem én, ha tapaszalom.-Szemeimet megforgatva nevetek kijelentésén és egyetértően bólogatok a Namékkal kapcsolatos szövegén.-Yah, már ezt is rám fogod? Nem, hogy visszaadnád és ehetném én.-Becsukom a műanyag dobozt, melyből sikeresen kiürítettem tartalmát.-Amúgy is, tiszta édes lennél. Olyan lennél, mint egy újszülött kiscica. Apró és duci.-Rákacsintok és fejemet hátravetve nevetek tovább. Olyan jó érzés vele együtt nevetni. Az ember nem is gondolná, hogy amúgy egy rohadtul poénkodni szerető és a fejét tömő énje van. Azok mellet ahogyan a tanárokkal és néhány diákkal beszél... Meg hát a titokban tartott családi élete mellett. Érdekes egy ember vagy, Min YoonGi.
YoonGi: -Szóval most nem vagyok cuki? Aha, értem. Na de ha duci macsek is leszek, akkor te fogsz eltartani. Megfürdetsz, meg elfoglalom az ágyad, tök király.-Nevetek tovább. Jaj istenem... Már fáj a hasam ettől a sok röhögéstől.-Jól van, csak mert van bennem egy kevés kedvesség. Tessék.-Töröm félbe a megkezdett sütit és felé nyújtom. A műanyag étel tárolót hátam mögé dobom, ami így tökéletesen esik a mögöttünk lévő kukába. Kosaras tehetség. Ha már megnőni nem nőttem tőle, célozni tudok.
ChanYeol: -Nem mondtam ilyet. De benne vagyok. Csak akkor azt kell eldönteni, én hol alszok. Mert, ha a dagadt macskám elfoglalja a másfél személyes ágyamat, akkor nem tudom mi lesz.-Nyelvemet kinyújtom rá és vigyorogva elveszem tőle a felém nyújtott sütidarabot.-Igazán figyelmes vagy, Suga.-hangom csepeg a szarkazmustól. Betömöm számba a fél süteményt és elképedve nézem ahogy YoonGi beletalál a kukába, anélkül, hogy odanézne. Hát az eszem megáll.-Eft, hogy sináltad?-Kezemet szám elé helyezem és amennyire tudok, próbálok értelmesen beszélni. Nem nőtt nagyra, de így is sokra vinné kosarasként. Hh, tényleg érdekes egy személyiség vagy te, YoonGi.
YoonGi: -Általános óta kosarazok, vagyis tavaly óta már nem, mert ez a csapat szar.-Megvonom vállaim és lesöpröm az asztalra esett süti darabokat.-Mint egy ovis.-dünnyögöm orrom alatt és a sütemény csomagolásával lesöprök egy morzsát arcáról. Hát komolyan mondom... Enni se tud.
ChanYeol: Mosolyogva, még mindig sütimen rágódva bólogatok. Azta, szóval szeret kosarazni is. Új információ. Mi van, Chan? Már listát fogsz arról vezetni, hogy mit tudsz a Törpéről? Nehogy már.
-Yah! Nem igaz már. Folyton csak bántasz.-Alsó ajkamat lebiggyesztve nézek a fiatalabbra, miközben egyik kezemmel megszorítom pólómat szívemnél.
YoonGi: Szemeimet megforgatom drámázására és meghallva a csengőt inkább felhúzom az idiótát a székből és a terem felé indulok.
-Nem bántalak. Sérteni nem sértettelek meg. Csak nem látsz a dolgok mögé, Yeol. Azt mondtam ovis. Az ovisok cukik ugye bár. Így bár tudatom ellenére, de lecukiztalak. Szóval örülj.-Nevetek és kinyitva előtte az ajtót magam elé engedem és derekánál enyhén megindítom befelé. Az ajtóból még mosolyogva intek neki és elmegyek saját órámra. Hát... Ilyen ebéd szünetem se volt még.
ChanYeol: Készségesen hagyom, hogy felhúzzon és az ajtó elé terelgessen. Felhorkantok mondataira, de egy mosoly is szétterül arcomon. Hh, lecukizott.
-Örülök én. Mindig.-Vigyorogva intek neki én is, mikor elválnak útjaink és két külön irányba indulunk. Meg kell mondjam, nem is rossz érzés vele lenni. Kifejezetten mókás. Azt leszámítva, hogy valamilyen szinten szét szívatjuk és oltjuk a másikat. Persze csak vicces és mondhatni kedves formában. Kíváncsi vagyok mi lesz ebből még...
-Ha vesztesz, akkor szépen az ölébe huppansz és egy arcra puszival meg édes kis kutya szemekkel elmész. Kis szűzlányka módjára.-A rózsaszínes hajú fiú, aki a teremben is odajött hozzá, most a szőke, Törpe fiú kezét rázza ajánlata után. Amibe ezek szerint a Törpe belement. Hh, kíváncsi vagyok, miben fogadtak.
Felkelek helyemről és kezembe fogom az üres, salátás dobozt. A banda felé veszem az irányt, hiszen az asztaluk mögött vannak a kukák. Persze, nem csak azért megyek oda.
YoonGi: Tovább ülök és hallgatom ahogy találgatják, mikor és meddig fogom bírni, ami persze rendesen felhúzza az agyamat.
-Figyeld, most jön.-Bök mögém az egyik eszement és szinte már tudom is kiről van szó.
-Hmm... Nem tudom ti néztétek-e már, de Suga tök kis cuki. Nézd meg a kezét. Pici, de ugyanakkor férfias. Milyen erős marka lehet már.-Röhög az asztal végéből HoSeok, én pedig megpróbálok nem reagálni, csak inni a cukor mentes, jeges kávémat.
-Bizony ám. Viszont azt észrevettétek, hogy minden egy éjszakásában van egy közös?
-Mi?-kérdezte TaeHyung, aki még csak most ébredt meg.
-Az összes MAGAS.-Röhög mindenki egyszerre, mire én nagyon kellemetlenül kezdem magam érezni. Meg is remeg a kávé a kezemben.
-Akkor így is értve a nagyot szereti.-Nevet fel valamelyik jó hangosan, én pedig elérem azt a határomat, amikor már sírás közeli állapotban érzem magam, rosszul, így levágva műanyag poharamat az asztalra felállok és összeszedve cuccaimat a kukához lépek, kikerülve a mozdulataiban megállt Colost. Kidobom még csak félig leivott italom, majd kimegyek az ebédlőből. Nem. Nem sírtam. Csupán csak van egy pont, ahol már nekem is rosszul esik valami.
ChanYeol: A kukák előtt leragadnak lábaim és fejemet csóválva hallgatom végig a piszkálódásukat. Hihetetlen, hogy milyen durván szét tudják szekálni a haverok egymást... És igen, gondoltam. A Törpe sírás közeli állapotban száguld el mellettem, mire én az elhagyott asztal felé fordulok, ahol a sok ronda lelkű még mindig jóízűen kacag. Visszafogva magam kisétálok az ebédlőből, körbetekintek hátha meglátom a megsértett fiút. Éppen az egyik padon ücsörög, így odasétálok hozzá és előtte megállva felé nyújtom egyik kezem, amiben egy apró, becsomagolt, csokoládés sütemény helyezkedik el.
-Tessék, edd meg.-Biztatóan rámosolygok mikor fejét felém fordítja. Nem, még mindig nem szimpatikus a Törpe számomra. De attól még a kedves énem nem tűnik el a felszínről és hagyja cserben a szomorú emberkéket.
YoonGi: Egy padon szedem össze magam, lábaimat törökülésbe húzva. Semelyik sem az igazi barátom, mégis megbízom bennük valamennyire. Igaz, én is szívatom őket, de nem a szexuális életükkel, ami a nagyjának nincs is, mert a fele szűz, mint egy felbontatlan matchbox.
Elmélkedésemből egy rám vetülő árnyék és egy orrom alá dugott kis csomag zökkent ki. Először csak nézem az ismeretlen tartalmú papír köteget, majd ahogy a kéz tulajdonosa megszólal felemelem fejem. Kitágulnak szemeim a magas alak látványára, kedves szemei és aranyos(?) mosolya pedig még nagyobb döbbenetbe sodornak. Érdekes... Eddig nem nagyon vett rólam tudomást most meg... Na várjunk. Látta és hallotta is. Ehh... Mindegy. Egy kis félmosolyra húzom ajkaimat és megrázom fejem.
-Nem kell. Megvagyok.-Megrázom fejem ismét. Váo... Normálisan beszéltem valakihez. De... Nem is vagyok már olyan rosszul. Ha el is utasítottam az ajánlatot, a gesztus jól esett.
ChanYeol: -Ettől megnősz.-Húzódnak ajkaim egy vidám vigyorra.-Nézz rám. Működik.-Kuncogva kacsintok a megint szomorúnak tűnő fiúra és felsóhajtok.-Nem azért mondtam.
Az óra kezdetét jelző csengetés hangja végigszánt a tömött folyosókon, mire felkapom fejemet. A süteményt a Törpe ölébe helyezem és hirtelen elfordulva veszem célba a termet, ahol órám lesz. Hh, mit gondolhat szerencsétlen. Eddig az sem érdekelt, hogy létezik, aztán most hirtelen sütivel kínálgatom. Mindegy, ilyen vagyok és kész. Nem szeretem, ha valaki kedvtelen, akkor se, ha azt a személyt nem is ismerem, de kedvelni sem kedvelem.
YoonGi: Viccelődésére csak lehervad mosolyom, ugyanis újra magasságom a téma. Nem vigasztalni akart? A kis... P... P... Mindegy. A csengőt meghallva ő órára megy, én pedig az ismeretlen ételt kezdem tanulmányozni ölemben. Kezembe veszem az apró kis csomagot, majd kibontom így egy csokis sütike terem kezemben. Jól van. Most már fullra nem értem. Idejön, hogy megvigasztal, ezt az apróságot nyomja a pofámba, utána megint -lágyabb verzióban, de- sérteget, aztán odaadja ezt a baromi édes süteményt és elviharzik.
Milyen alap, romantikus film előzetesbe csöppentem? Ha ezután az akar jönni, hogy összejövünk és egy tíz évvel később tábla után fehér lovon szökünk meg az esküvőnkről, akkor már most elásom magam a salak pályán. Mi a jó isten? Suga. Ne. Hagyd abba. Fúj. Köpöd ki.
A sütit inkább táskám egyik zsebébe rakom, hisz kidobni mégse dobhatom ki. Akkora görény nem vagyok. Talán... Elindulok a terembe, ahol órám lesz, de előtte teszek egy kis kitérőt a fiú slozi felé. Belépek a terembe, ahol rögtön ordítás várna amiért késtem, de felmutatom a bevizezett rongyot kezemben, így a tanár megáll beszédében, majd elvéve tőlem a rongyot a helyemre küld és letörli a táblát. Huh... Még jó, hogy normális a bácsi. Leülök helyemre, ami egy ablak melletti, utolsó, egyszemélyes pad, majd füzetemet elővéve kezdek rajzolgatni. Már úgy sincs sok órám hátra...
ChanYeol: Szerencsére a nap megmaradt része, amit az iskolában kellett eltölteni hamar elment. Három tanórám volt már csak az ebédszünetben történtek után, így már a buszmegállóban várom a buszt, ami egyenesen haza szállít.
Pár perc után meg is érkezik én pedig kizárva a körülöttem lévő világot leülök az egyik ülésre és bedugom füleimet. A fülhallgató másik végét telefonom lévő helyébe dugom és teljes hangerőre állítva indítom el egyik lejátszási listámat. Valahogy nem szeretem végigülni ezt a rövidke utat zene nélkül. Sokkal jobb és szebb néha a világ, ha nem hallom a hangjait, hanem egy éppen a fülemben dübörgő zene szövegei mennek.
A végállomáshoz megérkezve felkászálódok az ülésről és leszállok a járműről. Hátizsákom egyik pántját markomba fogom és úgy cipelem el otthonomig. Nincs nagy házunk, hiszen hárman lakunk benne. Teljesen hétköznapi és egyszerű kinézetű a ház, tényleg semmi extra, kívülről és belülről sem. Komótosan sétálok be a nagy fakapun onnan pedig fülesemet üres kezembe fogva teszem meg a távolságot a bejárati ajtóig.
-Megjöttem!-Már itthon tartózkodó szüleimmel tudatom a tényt, majd cipőmet és kabátomat levetve az ajtóban a szobám felé megyek. De egyik szülőm ismételten megakadályoz, mint minden áldott nap.
-Szia, Kincsem. Milyen napod volt?-Kijön hozzám a konyhából édesanyám, aki éppen hosszú, sötét tincseit fogja fel feje tetejére. Arcomat kezei közé veszi és úgy néz fel rám, alacsony termetének köszönhetően.
-Hanyagolhatnánk?
-De enned is kell vala-
-Nem vagyok éhes.-Eltolom kezeit magamtól és szobámba rongyolok. Tudom, hogy az ilyen viselkedésemmel megbántom a lelkét, de nem vagyok már hat éves, hogy úgy kelljen belém tuszkolni a kaját, amikor hazaérek. Szeretem a szüleimet, de vannak nagyon idegesítő szokásaik. Főleg, hogy... Hogy is mondjam... El vagyok kényeztetve. Olyan szinten, hogy, ha valamit, amit megvenni kell azt megkapom. Ugyanis nem szeretnek elengedni akárhova is szeretnék. Hh, érdekesek.
YoonGi: Megszabadulva az utolsó órám helyszínétől kisétálok az iskolából és gyalogosan megyek haza felé. Nem lakok messze, csak pár utcányira. Most nem tudom kizárni a környezetemben lévő zajokat, ugyanis az ehhez szükséges fülhallgatót otthon hagytam. Nem baj... Most kivételesen csendes minden.
Elérek a házig, melyet otthonomnak hívnak, így kinyitom a kaput és elsétálok az utcába olvadó semleges színű ház bejárati ajtajához. Meglepetésemre nyitva van, még kulccsal sincs bezárva. A megszokott cipő mennyiség helyett most, sokkal több van szerte szét az ajtóban, ezzel arra következtetésre juttatva engem, hogy vendégeink vannak. És jé, tényleg. Hallom a nappaliból a beszélgetést, melynek komoly hangvétele rögtön komor hangulatot ölt rám. Már megint...
Leveszem cipőm és a konyhába csoszogok, ügyet sem vetve az azzal egybe nyitott nappaliban folyó beszélgetésről. Nem akarom hallani... De sajnos át kell sétálnom a helységen ahhoz, hogy a szobámba mehessek az ebédemnek kinevezett gyümölcsökkel. Sóhajtva egyet elindulok, gyorsan köszönve mindenkinek, kezemet megsimító édesanyámnak egy arcra puszit is adva. Öcsém felpolcolt lábait arrébb rúgom, hogy apám még véletlen se tudjon megállítani, majd a szobám ajtajához érek, de sikertelené válik tervem.
-YoonGi, fiam, csatlakozz kérlek hozzánk.-szólít meg egy mély hang, mely enyémhez hasonló, még is sokkal másabb. Kinyitom az ajtómat és csak a földre dobok mindent, majd helyet foglalok testvérem mellett.
-Nos akkor... Hol is tartottunk?-kérdezi apámtól az ismeretlen férfi, miközben felesége térdére helyezi kezét. Mellette egy nagyobb fiú ül, talán öcsémmel egyidős, tőle jobbra pedig egy lány, ölében egy kisebb fiúcskával. A tudatlan kisfiú csak egy játék autóval játszik, gyerekektől nem megszokottan, kifejezetten csendben. Nem mer megszólalni... Őt csak elrángatták. Nem érti és nem tudja mi történik. Szerencsétlen.
-Szeretném, ha egyesítenénk hatalmainkat. Te uralod a város déli felét, én a keletit, vagyis ezt. Könnyen legyőzhetnénk a két szélső hatalmat és mi lehetnénk a leggazdagabb és legerősebb maffia vezérek.-Apám halál nyugodt hangjától befeszülnek izmaim és érzem a bennem tomboló menekülési vágyat. Nem akarok itt lenni... Nem akarok...
-Hmm... Kecsegtető ajánlat.-Bólogat elismerően a déli vezér.
-Bizony ám. Viszont, nem kevés vért kíván.-Vigyorog apám, még fel is kacag a gondolatra. Undorító...
-Hát az biztos. De... Időt kérnék még egyenlőre.
-Rendben. De nem adok, csak egy hetet. Ha több ideig tart a döntés...-Feláll székéből és a játszadozó kisfiú göndör fekete tincse közé simít.-...akkor valamelyik lurkód bánja.-fejezi be a megkezdett mondatot én pedig anyára nézek kérlelően. Elakarok innen szabadulni... Bólint én pedig meghajolva vendégeink előtt a szobámba megyek.
-Ő lenne az utódod?
-Igen. Idővel ő lesz. A családi hagyomány alól nem bújhat ki.-Mosolyog apám elnézően, majd egy kis heget vág a kisfiú nyakán, amibe egy nyomkövetőt helyez. Vagyis... Csak félig nyomkövetőt. Ez egy időzített kis fegyver, ami egy hetet számol, majd, ha az letelik és nem állítják le... A benne lévő méreg elterjed a gyerek testében és kínok között megöli.
Sosem akartam ilyen életet. Beleszülettem ebbe akaratom ellenére és már nem tudok mit csinálni. Egy maffia-családból nincs kiút...
***
ChanYeol: Sugaval mind a ketten beszoptuk az elkövetkezendő heteket, amikor van közös óránk. NamJoon lekapta mellőlem a padtársamat, így a Törpével a második padba lettünk száműzve. Egymás mellé. Annyiban tett ez jó, hogy talán a szöszi gyerek kicsit aktívabb lett órákon és... Közelebb kerültünk egymáshoz? Nem, nem. Legyen annyi elég, hogy jóba lettünk. Az iskolában így persze napi szinten beszélünk, ami mindenképpen jót tesz YoonGinak, hiszen ilyenkor velem van, nem pedig az idézőjeles haverjaival.
Akikre amúgy én elég rendesen pikkelek, még a hetekkel ezelőtti történtek miatt. Ugyanis a kis szőke hajú elvesztette a fogadásukat -,amit még mindig nem tudom, hogy mi volt-, ezért meg kellett tennie azt, amit a padtársrabló mondott neki. Természetesen velem. Kivel mással?
A tanárnő megáll a teleírt tábla előtt és csendre intve az osztályt elmondja, hogy párokban kell dolgoznunk. A mellettem ülő felé fordulok, akinek arcán egy fintor ül. Hh, ennyire ne akarj velem dolgozni, Törpe. Elmondja a feladatot a tanítónő és mindenki elkezdi megoldani. Rajtunk kívül. Persze, hogy Min YoonGinak most csörög a telefonja. Amit ráadásul felvehet. A termen kívül. Hát megőrülök.
YoonGi: Mondhatni érdekes heteket éltem át eddig. NamJoon átadta helyemet a strébi-bébinek, aki még mindig nem tudja halkabbra venni sóhajait. Komolyan. Nem hiszem el, hogy még szűzen hagyta. Nam? Ugyan. A másik dolog pedig az, hogy csúnyán elvesztettem a fogadást, így szegény ChanYeolt -igen, már a nevét is tudom- az ebédlőben kellet arcon csókolnom az ölében ülve, csupán csak egy kicsúszott "hogy a kurva anyád rakna seggbe a fakanállal, baszd meg" miatt. De mindegy. Nem haltam bele, sőt. Nem volt rossz. Nem félre érteni nem kellet mosdóban kivernem utána, de elfogadható volt. Most pedig... Jóban vagyunk Yeollal, beszélgetünk, van pár közös témánk. Egyszóval elvagyunk egymással, mint ismerősök.
Most is épp mellette ülök és fájdalmas fintorokat vágok a páros munkára. Nem, nem a Nagyra nőtt egérrel van bajom, hanem semmi kedvem sincs most úgy körülbelül semmihez. Telefonom csörgésére szemeim kitágulnak, majd öcsém nevét meglátva már aggódni is kezdek. Mi a fasz..?
-Ki hívja, YoonGi?-kérdezi a tanárnő arcomat vizslatva.
-Testvérem. De majd felv-
-Nyugodtan vegye csak fel, biztos fontos, ha jól hallottam beteg is.
-Igen. Köszönöm.-Kimegyek a teremből, de még felcsapom füzetem, a mai anyag vázlatát megkeresve és padtársam elé lökve.
Kint felveszem a szüntelenül csöngő telefont.
-Mi van?-szólok bele sürgetően, de testvérem lihegése csapja meg fülem.-Öcsi... Baj van?
-Apa... Lent... Garázs... Hyung.-mondja akadozva, hallom ahogy könnyeit nyeli. Tizenöt éves, de nem a nagyon bátor fajtából.
-Jól van. Semmi baj. Nyugodj meg.-túrok hajamba és szemeimet behunyom.-Hol vagy?
-Konyhába.
-Oké. A pulton hagytam a fülesem, dugd rá a telefonra.-utasítom és hallom ahogy már másmilyen lesz hangja is. Jobban hallom.-Rendben. Most állj föl. Lassan.-Hallom ahogy nyel egyet, majd kicsit nyekereg.
-Igen...?-suttog a telefonba, ezzel biztosítva arról, hogy eleget tett kérésemnek.
-Most vedd ki a füledből az egyik dugót.
-Nem... Nem akarom, Hyung... Nem...
-Kérlek... Ha meghall rosszabb lesz.-mondom neki nyugodtan és várok. Ismét nyel... Rendben.
-És most?
-Most nagyon halkan átmész a nappalin. Minden lépésedre figyelj. Egy hangot se. Mintha ott számolnék a kanapén.
-Jaj, Hyung.-nyafog, de erre csak felkuncogok.
-Negyvenkettő. Negyvenhárom. Negyvenöt...-kezdek el ténylegesen számolni, de nem hallom, hogy kijavított volna. Még légzését se, biztos letapasztotta a száját.
-Jó... Beértem. Kösz.
-Nincs mit. Maradj benn, bármi kell találsz a szekrényben. A festett falon átjutsz, de ne menj ki többet, majd jövök.
-Oké... Köszi. Siess.-Gyengén elmosolyodom, majd elköszönök. Nem hiszem el... Apámnak is most kell vallatnia valami faszkalapot, pont mikor az öcsém beteg és ha megtudja, hogy hallotta is volna, tuti csinál vele valamit.
Visszamegyek a terembe, kicsit gondterheltebben, mint kimentem, majd leülök helyemre és megnézem meddig jutott Chan.
ChanYeol: Mielőtt elhagyná a termet elém löki füzetét, amibe beleolvasok és rájövök, hogy az az óra anyagának a vázlata, amit most kéne megírni. De hogyan...? Ahelyett, hogy elkezdeném lemásolni, a füzetet lapozom végig, teljesen elképedve. Ennek a kis rohadéknak megvan az összes anyag lerövidítve, az összes fontos dologgal benne. Hogyan csinálja?
-Köszönöm.-Mire Suga visszatér a terembe én már lekörmöltem az órához tartozót és mosolyogva adom neki vissza a már csukott füzetet. De amikor meglátom arckifejezését arcizmaim összerándulnak. Kivel is beszélt... Oh, az öccsével.-Yah, mi történt, YoonGi?-közelebb hajolok hozzá, hogy hallhassa halk suttogásomat. A többiek még úgyis a feladatot csinálják. Aggódva nézem a most elég szarul kinéző fiút és félig felé fordulok székemmel együtt. Hiába, még mindig nem bírom, ha ilyen szomorkás arcokat vág. Attól függetlenül, hogy még csak jó barátságban sem vagyunk.
YoonGi: A füzetről leveszem szemem és a mellettem ülőre vezetem tekintetem, aki majdnem velem szembe fordult.
-Semmi... Csak.. Nem találta a gyógyszert, aztán kicsit bepánikolt.-nyelek kicsit.-Csak vázlatot kellet írni, vagy van még valami?-Nézek a táblára, esetleges feladatok után kutatva rajta és próbálkozva lenyugtatni magamat. Remélem elaludt... Úgy elviselhetőbb. Persze ha nem akkor ébred fel, amikor már a vége van... Aish! Nyugodj le, hülye gyerek. Már csak... Öt órád van vissza. Jól van. Kurvára lenyugtattál. Faszom...
ChanYeol: -Nem, nem volt más.-Tudom, hogy nem arról beszéltek, hogy hol van a gyógyszer és nem ezért nyugtatta Suga a testvérét. De most ezt hagyom, mindjárt vége az órának, majd ebédszünetben kiszedem belőle. Nem, mintha annyira érdekelne. Csak jobb lesz neki, ha elmondja valakinek... Akit talán még érdekel is nem úgy, mint a haverjait. Hh, na igen.
Az óra visszamaradó húsz perce gyorsan elmegy és cuccomat az asztalon hagyva kelek fel helyemről, mert ebben a teremben lesz még két tanórám megtartva. YoonGit hátrahagyva sétálok le az ebédlőbe, ahol megveszem magamnak a szokásos ételemet, hozzá egy sütit is kérve még. Leülök egy asztalhoz és, mikor a Törpe is leér az ebédlőbe magamhoz intem, mivel Namékat nem látom sehol. Megmentem az egyedül üléstől. Meg, ha már úgyis "jóban vagyunk", akkor miért ne?
-Szóval, YoonGi. Most komolyan, miért hívott az öcséd?-kávémba belekortyolok és úgy nézek komolyan a már velem szemben ülő Törpére.
YoonGi: Követem padtársam az ebédlőbe, ahol megüresedett asztalom miatt a Colos elé ülök. Már azt hiszem, hogy leszállt a témáról, de megint az öcsémről kérdez. Aish...
-Kiment a konyhába valamiért, aztán... Valami nyugtalanította, ezért felhívott, hogy mit tegyen, én a szobámba vezettem és ennyi.-Rántom meg vállam egy kisebbet nyelve. Most azt mégse mondhatom neki, hogy apám épp ölt valakit, az öcsém meg betegen és még soha sem élve át ilyet bepánikolt. Nem nagyon tartozik rá és amúgy is... Már majdnem lenyugodtam, de már megint... Aish.
ChanYeol: Az előttem ülő felé tolom a süteményt, már megszokottan. Nem tudom miért, de, amikor velem ül egy asztalnál, veszek neki egyet-egyet.
-Mi volt az, ami ennyire tudja nyugtalanítani? Mégis tizenöt éves...-Egyik szemöldökömet felvonva nézek pár pillanatra Sugara. Igen, tudom hány éves az öccse. Hogy honnan? Tőle. Azért tényleg beszélgettünk már dolgokról. Villámat kezemben forgatva nézem az előttem lévő ételt várva, hogy csicseregni kezdjen a Törpe. Úgyis el fogja mondani... Bár nem akarom még szomorúbbá tenni. Aish már... A franc egye a kíváncsi és segíteni akaró formádat, ChanYeol.
YoonGi: Ahogy tovább kérdezősködik torkomba kerül a gombóc szám is megremeg kicsit. Következő megszólalásom előtt egy sóhajjal gyűröm le a feltörekvő csomót.
-Ahogy mindenki, ő is érzékenyebb ilyenkor, úgy... Mindenre. Ezért bármi lehetett. Csak tőmondatokat mondott talán... Talán, csak a szüleink veszekedtek.-Rántok megint vállat és a sütit, amit csak akkor kapok mikor vele eszem, bár még mindig nem értem, miért vesz nekem elkezdem forgatni ujjaimmal. Nem tudom miért nem mondom el neki. Őt talán érdekli mi van velem, nem úgy mint azokat, akik tudnak a családi helyzetemről. Érdekes... Ő őszintébb és talán jobb barátommá lehet mint bárki, akit annak hívok még is... Nem mondom el neki ezt a dolgot.
ChanYeol: -Ennyi?-Bár bólint kérdésemre, nem hiszek neki. Lehet, hogy érzékeny téma vagy valami, de... De engem érdekel.-Tudod... Elmondhatod nekem. Bármit.-Chan nyugodj már le nem igaz. Eddig tökéletesen megvoltál a nélkül, hogy tudod. Most miért akarod ennyire tudni? Biztos vagyok benne, hogy számára se megnyugtatóbb a helyzet, amibe a testvére került. Hogy valami olyan ez, amit ő sem szeret... Vagy szégyell. Hh, ilyenkor jön elő a jó emberismerő ChanYeol. Ezt a tulajdonságomat is hasznosíthatom végre.
YoonGi: Biztató szavaira és tekintetére kezdem érezni, hogy törik az a kibaszott mécses, így kajáját és sütimet megfogva egy eldugottabb asztalhoz megyek. Az ebédlő egy kicsit sötétebb részén van egy elhagyatott asztal, amit mindenféle sulis rémtörténet lebeg körbe, amikre én pont magasról teszek, hisz semmi valóság alapjuk sincs.
Leülök az egyik székre és megvárom, amíg leül szembe velem ChanYeol. Amikor ez megtörténik sóhajtok egyet és nem törődve lassan megeredő könnyeimmel beszélni kezdek.
-Elmondom, de tartod a szád és nem beszélsz róla senkinek.-nyelek egyet, hogy hangom ne torzuljon el.-Nos... Nem épp normális a családom. Anyám varrónő, igen, de az apám nem éppen egy irodában dolgozik, ahogy mondtam. Ő... Ő...-érzem, hogy hangom remeg és kezeim is hasonlóan tesznek.-...ő a város ennek a felének, vagyis az északi felének a maffia főnöke. Az ő kezében van az összes illegális dolog, ami itt történik és ezért... Ezért van olyan, hogy, aki nem akar neki köpni valamiről azt... Azt megkínozza, vagy végső esetben ha nem mond semmit, vagy csak hasztalant... Akkor automatikusan megöli. Most is ez történt és mivel nyílik egy ajtó a garázshoz a házból, így minden felhallatszik. Öcsém otthon van és mikor kijött, pont hallott egy ilyen folyamatot, ezért bepánikolt. Én lenyugtattam és a szobámba küldtem, ahol kevésbé hallani a hangokat, ugyanis van olyan szerencsétlen szegény gyerek, hogy a szobája pont azon pont fölött van, ahol a szék is, amin emberek ezrei haltak meg és lettek megkínozva több generáción keresztül. Párszóval befejezve... Az egyik legnagyobb maffia, főnökének első szülött fia vagyok és utálom ezt. Mert nem tudok szabadulni belőle és bármennyire is akarok róla nem venni tudomást és nem foglalkozni vele, az ilyenek miatt, nem megy. Most pedig a beteg testvéremért is aggódhatok, ugyanis, ha rájön apám, hogy hallott valamit, akkor tuti fix, hogy csinál vele valamit. Szóval... Aggódom. Csak ennyi.-Nézek szemébe még mindig patakzó könnyekkel, de már kicsit nyugodtabban. Elmondtam neki... Hihetetlen.
ChanYeol: Követem miközben egy másik helyre telepszik le.
-Lakat van a számon!-Miután leültem elkezdi nekem kitaglalni a helyzetet. Hát mit ne mondjak, meglep. Én... Én nem gondoltam, hogy ennyire... Komoly a dolog. Mármint, hogy lehet olyan elmebeteg az apja, hogy elkezd kínozni valakit, míg tudja, hogy otthon van a fia. Elképesztő.
-Én... Én, nem tudok mit mondani.-Fejemet megrázom és pár pillanat alatt megsimítom az asztalon pihenő kezeit. Ránézek és ekkor jövök rá, miért torzult el annyira a hangja, amíg beszélt. Sír...-Ne... YoonGi, ne sírj.-Tanácstalanul, nem tudva mit tegyek bámulom a fiú könnyektől elázott arcát. Annyira rosszul esik, hogy sír. Ráadásul miattam. Én szedtem ki belőle ezt, pedig nem akarta elmondani. Persze, hogy nem akarta, amikor így hat rá ez a dolog. Te, hülye gyerek.-Sajnálom. Én. Ez annyira. Aish.-Próbálok összetenni egy értelmes mondatot, de nem megy. Egyrészt, mert tényleg lesokkolt az, hogy Suga apja a maffia vezér... Legalábbis ezek szerint az egyik. Másrészt meg, mert most bűntudatom van, hogy kiszedtem belőle ezt és, még hozzá, meg is sirattam... Basszus, ChanYeol. Kezeimet újra övére vezetem és lágyan megszorítom, majd ismételten nem tudva mit tegyek, visszatérek salátámhoz és halkan eszem tovább. Tényleg olyan szarul érzem magam... Aish.
YoonGi: Megmosolyogtat kifejezetten normális reakciója, ugyanis nem így reagáltak azok, akinek eddig elmondtam. De örülök, hogy normálisan fogadta. Tanácstalan szemei és kedves tettei és szavai felszárítják könnyeimet, amiket letörlök, mikor enni kezd.
-Semmi baj. Nem miattad. Ez már pár éve felgyűlt, szóval inkább csak, köszönöm. De ne nézz már ilyen bűnbánóan. Olyan vagy, mint egy sarokba szorított egér.-Kuncogok és átnyúlva az asztal felett összeborzolom hamvas barna, kicsit zöldesnek tűnő tincseit. Bírom ezt a nagyfülű marhát.-De, azért baszd meg. Már nem csak normális vagyok veled, de meg is köszöntem neked valamit. Aish, Park ChanYeol mit teszel te velem.-Felnevetek és végleg letörlöm sírásom jeleit.
ChanYeol: Szúrós szemekkel nézek fel a már egész vidám fiúra, mikor összegubancolja hajamat, de elnevetem magamat. Hajamat megigazítom továbbra sem hagyva lecsúszni mosolyomat arcomról.
-Yah, ne kend rám, Min YoonGi! Én csak jót teszek neked. Te meg egy baszd meggel hálálod meg tetteimet? Micsoda egy kis rohadék vagy.-Tettetett sértődöttséggel hangomban hátradőlök a széken és karjaimat mellkasom előtt összefűzöm. Arcizmaimat megfeszítem, megakadályozva ezzel jelenlegi komoly arcom eltorzulását egy mosoly miatt.
YoonGi: Ahogy besértődik csak jobban elkezdek nevetni, majd az asztal alatt behúzom székét, hogy egészen az asztalhoz érjen teste. Na, legalább már tudja, milyen érzés. Kávéját kezembe veszem és gondolkodás nélkül beleiszok, mellé még boldogan eszegetve tőle kapott sütimet. Kávéja szokatlan, ugyanis én cukor nélkül szoktam inni.
-Miért, mivel háláljam meg? Megint üljek az öledbe? Kérsz még egy puszit?-Röhögök tovább és inkább visszaadom neki kávéját. Ehh...-Több cukrot raksz bele, mint, ami kitesz egy pillecukrot. Nem félsz, hogy cukor beteg leszel?-Nevetek. Jaj ilyen jót se nevettem még.
ChanYeol: Mikor az asztalnak húz székemmel együtt szemeimet összeszűkítve nézek rá és visszatolom magamat eredeti helyzetembe. Követem keze útját ahogy elveszi és beleiszik kávémba. Persze tudom, hogy nem ízlik neki. Mindig túlcukrozom.
-Hát meg a tudod, mimet puszilgassad.-Fintorgok az előttem ülőre, majd nem bírom én sem tovább, vele együtt nevetek.-Ne fikázd a kávé ivási szokásaimat. Hát nem igaz már.-Megrázom fejemet és körbenézek az ebédlőben-Azoktól leszek cukorbeteg, ott.-Fejemmel a nem rég megjelent szerelmespár felé bökök, akik volt padtársaink. Szegény srác... Jobbat is kifoghatott volna NamJoonnál.
YoonGi: -Hidd el, ha puszilgatnám már könyörögnél többért is.-Röhögök tovább, majd ahogy mögém bök hátra nézek és meglátom az ifjú párunkat.-Hidd el én már öklendezem, annyira. Komolyan mondom... Ezek csak nulladikba tudják kiverni egymásnak? És még én vagyok a szexéhes. Kis pöcs. Jövő hétre a kis stréber már mély depresszióba lesz ezt biztosra elmondhatom. Hiába a karkötő, a szép szavak és az édes tettek, NamJoon egy görény. Ha tehetné az egész bandát végig kúrná, csak vannak, akik nem dőltek be a szívj velem egyet és a kérsz-e egy sört dumáknak. Pedig már egész jól haladt a kis tervével.-Horkantok fel és tovább eszem a sütimet. Komolyan mondom... Néha azt hiszem, hogy azért vesz nekem sütit, hogy felhizlaljon és megegyen. De azért Isten áldja meg eme jó szokását, mert rohadt finom ez a süti.-Ahahaa.. Elhízok miattad. Aztán oda az alakom.-Nevetek.
ChanYeol: -Hiszem én, ha tapaszalom.-Szemeimet megforgatva nevetek kijelentésén és egyetértően bólogatok a Namékkal kapcsolatos szövegén.-Yah, már ezt is rám fogod? Nem, hogy visszaadnád és ehetném én.-Becsukom a műanyag dobozt, melyből sikeresen kiürítettem tartalmát.-Amúgy is, tiszta édes lennél. Olyan lennél, mint egy újszülött kiscica. Apró és duci.-Rákacsintok és fejemet hátravetve nevetek tovább. Olyan jó érzés vele együtt nevetni. Az ember nem is gondolná, hogy amúgy egy rohadtul poénkodni szerető és a fejét tömő énje van. Azok mellet ahogyan a tanárokkal és néhány diákkal beszél... Meg hát a titokban tartott családi élete mellett. Érdekes egy ember vagy, Min YoonGi.
YoonGi: -Szóval most nem vagyok cuki? Aha, értem. Na de ha duci macsek is leszek, akkor te fogsz eltartani. Megfürdetsz, meg elfoglalom az ágyad, tök király.-Nevetek tovább. Jaj istenem... Már fáj a hasam ettől a sok röhögéstől.-Jól van, csak mert van bennem egy kevés kedvesség. Tessék.-Töröm félbe a megkezdett sütit és felé nyújtom. A műanyag étel tárolót hátam mögé dobom, ami így tökéletesen esik a mögöttünk lévő kukába. Kosaras tehetség. Ha már megnőni nem nőttem tőle, célozni tudok.
ChanYeol: -Nem mondtam ilyet. De benne vagyok. Csak akkor azt kell eldönteni, én hol alszok. Mert, ha a dagadt macskám elfoglalja a másfél személyes ágyamat, akkor nem tudom mi lesz.-Nyelvemet kinyújtom rá és vigyorogva elveszem tőle a felém nyújtott sütidarabot.-Igazán figyelmes vagy, Suga.-hangom csepeg a szarkazmustól. Betömöm számba a fél süteményt és elképedve nézem ahogy YoonGi beletalál a kukába, anélkül, hogy odanézne. Hát az eszem megáll.-Eft, hogy sináltad?-Kezemet szám elé helyezem és amennyire tudok, próbálok értelmesen beszélni. Nem nőtt nagyra, de így is sokra vinné kosarasként. Hh, tényleg érdekes egy személyiség vagy te, YoonGi.
YoonGi: -Általános óta kosarazok, vagyis tavaly óta már nem, mert ez a csapat szar.-Megvonom vállaim és lesöpröm az asztalra esett süti darabokat.-Mint egy ovis.-dünnyögöm orrom alatt és a sütemény csomagolásával lesöprök egy morzsát arcáról. Hát komolyan mondom... Enni se tud.
ChanYeol: Mosolyogva, még mindig sütimen rágódva bólogatok. Azta, szóval szeret kosarazni is. Új információ. Mi van, Chan? Már listát fogsz arról vezetni, hogy mit tudsz a Törpéről? Nehogy már.
-Yah! Nem igaz már. Folyton csak bántasz.-Alsó ajkamat lebiggyesztve nézek a fiatalabbra, miközben egyik kezemmel megszorítom pólómat szívemnél.
YoonGi: Szemeimet megforgatom drámázására és meghallva a csengőt inkább felhúzom az idiótát a székből és a terem felé indulok.
-Nem bántalak. Sérteni nem sértettelek meg. Csak nem látsz a dolgok mögé, Yeol. Azt mondtam ovis. Az ovisok cukik ugye bár. Így bár tudatom ellenére, de lecukiztalak. Szóval örülj.-Nevetek és kinyitva előtte az ajtót magam elé engedem és derekánál enyhén megindítom befelé. Az ajtóból még mosolyogva intek neki és elmegyek saját órámra. Hát... Ilyen ebéd szünetem se volt még.
ChanYeol: Készségesen hagyom, hogy felhúzzon és az ajtó elé terelgessen. Felhorkantok mondataira, de egy mosoly is szétterül arcomon. Hh, lecukizott.
-Örülök én. Mindig.-Vigyorogva intek neki én is, mikor elválnak útjaink és két külön irányba indulunk. Meg kell mondjam, nem is rossz érzés vele lenni. Kifejezetten mókás. Azt leszámítva, hogy valamilyen szinten szét szívatjuk és oltjuk a másikat. Persze csak vicces és mondhatni kedves formában. Kíváncsi vagyok mi lesz ebből még...
Köszönjük, hogy elolvastad! ^-^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése